A visszautasíttatás gyönyöre

Játszani jó dolog. Nemcsak mert szórakoztató a tevékenység, de mert sokszor hasznos is: gyakran az ember fontos dolgokat tanul játék közben. Bár persze nem teljesen mindegy, miket játszunk. Ne legyen sértődés belőle, inkább nem említek példákat, de azért talán mégis megegyezhetünk abban, hogy léteznek igen alacsony színvonalú, nívótlan játékok is. Az ilyenek, legfeljebb az időt segítenek elűzni; ám a tekintetben már erős kételyeim vannak, hogy bármit is hozzáadhatnának az ember tudásához.

Mégsem ezek a legrosszabbak. Létezik ugyanis egy olyan tevékenység, ami, miközben a felszínen rendkívül hasonlatos a játszáshoz, valójában annak majdhogynem az ellenkezője. A megkülönböztetést segítendő, az elnevezése is különbözik a "játék"-tól: felfedezőjük, Eric Berne, nagy népszerűségre szert tett könyvének címében ugyanis Emberi játszmákat (és nem pedig játékokat) említ.

Miben hasonlít játszás és játszmázás? Például mindkettő társas tevékenység: rendszerint másokkal együtt űzzük. Továbbá mindkettő segít elűzni az időt, elkerülni az unalmat. Sokszor mindkét esetben győztese is van a dolognak, vagy legalábbis valamilyen előnyre (ha másra nem, hát a diadal jóleső érzésére) lehet szert tenni általuk.

És miben különböznek ezek? Legfőképp talán abban, hogy játszmázás lényege az őszintétlenség, a másik ember megtévesztése. Léteznek, persze, olyan játékok is, ahol olykor szokás blöffölni, vagy valamiképpen félrevezetni az ellenfelet - csakhogy a játék ezen vonásával minden résztvevő mindvégig tisztában van. A játszmák esetében viszont más a helyzet: nem arról van szó, hogy a szabályok megengednek olykor némi őszinteséget, hanem inkább arról, hogy már a szabályok megbeszélése során is megpróbálják becsapni egymást a felek. Egy másik hasonlattal élve: nem annyira a pókerrel, mint inkább a hamiskártyázással rokon.

De talán könnyebb lesz egy konkrét példával megvilágítani a dolgot. Berne a könyvében leírt egyik játszmának a "Megerőszakolósdi" nevet adja. E játszma kétszemélyes, és - sejthető talán - általában egy férfi és egy nő játssza. Ahogyan sokszor a játékoknak is, úgy a "Megerőszakolósdinak" is több, különböző változata létezik. Ám a játszma általános menetének tekintetétében ezek a változatok megegyeznek: a nő - először is - igyekszik felkelteni a férfi érdeklődést, és próbálja felbiztatni arra, hogy közeledni próbáljon. Ám amint a férfi valóban megteszi ezt - ridegen és kegyetlenül visszautasítja. (És ez még egy viszonylag visszafogott kimenetel: ahogyan - mondjuk - a pókerben, ugyanígy itt is lehet nagyban játszani. Aztán ahogy ott a szegényház - itt a börtön vagy a hullaház másnap a végállomás.)

Persze, se itt, se ott nincs szó arról, hogy a vesztes semmit ne nyerne a bolton. Különben mért is menne bele? A pókerasztalnál pénzt persze nem fog - de izgalmat: a sajátos, őrült szenvedély érzését nagyon is. És ugyanez a helyzet a játszmák esetében is: a "balek", ha akarná, rendszerint idejekorán, millió jelből felismerhetné, hogy a vesztébe rohan. Hasonló motiváció vakítja el őt is, mint a szerencsejátékfüggőt: a szenvedély semmi máshoz nem fogható szirénéneke. Ne vessük meg őket, és ne is ítélkezzünk felettük elhamarkodottan: még Odüsszeüsz is csak úgy állhatott ellen a csábításnak, hogy az árbocrúdhoz köttette magát.

Hiszen én magam is közéjük tartozom: jól ismerem a visszautasíttatás kéjét: e démoni, legyőzhetetlen magnetizmust. És félek: hiába láttam be már ezerszer is értelmetlenségét - a kritikus pillanatban engem is magával ragadna és a mélybe húzna ez az örvény.