Egy másik szubjektív vélemény a BDSM veszélyeiről

(Reakció erre: Vajon veszélyes is lehet a BDSM?)

Igaz, a „szadizmus” elnevezést egy pszichiáter alkotta meg, ugyanakkor Sade márkit, akinek alakját e célra felhasználta, merőben másfajta érdeklődési kör jellemezte. Azt gondolhatnánk talán, hogy ez a szexualitás, pedig nem: Marquis de Sade filozófus volt - alighanem a legismertebb filozófusok egyike. Persze, ismertségét elsősorban a műveit keresztül-kasul átszövő, már-már parodisztikusan eltúlzott pornográf jeleneteknek köszönheti, őt magát mégsem a testiség érdekelte igazán. Elég beleolvasni bármelyik könyvébe ahhoz, hogy meggyőződjünk e tényről: e meghökkentő képek csupán illusztrációk, látványos szemléltető eszközök tanításához.   

E tanítás tárgya pedig az erény: vagyis az, hogy hogyan élhetünk emberhez méltó életet. A filozófusok ugyanis rendszerint e körül a kérdés körül keringenek, és e tekintetben Sade sem volt kivétel. Persze, bár a kérdés mindig ugyanaz, a válaszok egészen sokfélék. Sade-é történetesen az, hogy az erényes élet titka a szenvedélyek szolgai követése: bármi felé is húzzanak ezek, engedni kell nekik. Ha csak szóba kerül a téma (márpedig elég gyakran szóba kerül) könyveinek szereplői ki nem fogynak az érvekből: olyan buzgalommal kardoskodnak e tétel mellett, mintha legalábbis az életük múlna rajta. Persze, valamilyen szempontból tényleg az életük, az emberhez méltó életük múlik ezen.

A szadizmus pszichológiai komplikációiról alighanem pontos képet ad az eredeti blog, engem viszont ennél sokkal jobban érdekel a kérdés filozófiai vetülete. A filozófiai probléma ugyanis abban áll, hogy a szadizmus mintha alapvetően szembemenne mindenféle vallási vagy erkölcsi rendszerrel. Hiszen, persze, sokféle van ezekből, de abban a feltételezésben talán mind osztozik, hogy a jó ember mérsékelni igyekszik a szenvedést, de legalábbis semmiképpen sem fokozni azt. Ilyen körülmények között, már sokkal jobban érthetővé válik Sade eszelős monomániája; a márki pontosan érzi: nem az a kérdés, hogy micsoda a szadizmus, hanem az, hogy mit kezdjünk vele.

A pszichológia ilyen nehézségekkel nem fárasztja magát: megelégszik a jelenség leírásával, bemutatásával, megnyilvánulásainak szabatos szortírozásával. Számomra, ezért tűnik sokkal unalmasabbnak, jelentéktelenebbnek, súlytalabbnak is. Hiszen az igazán érdekes kérdés, úgy gondolom, nem az, hogy mit találunk magunkban: hanem az, hogy mit gondolunk arról, amit önmagunkban találunk. Ha úgy tetszik: nem az, hogy milyenek vagyunk, hanem, hogy milyenné akarunk válni.

A szadizmus filozófiai veszélye, hogy alaposan félreismerjük adottságainkat: olyasmit táplálunk önmagunkban, ami alantas, mérgező, alacsony és állati. Hogy emberhez méltatlan élete élünk.