Toxikus játékok

(Reakció erre: Traumás kötödés)

A kis hercegnek volt egy nagyon figyelemreméltó, olykor bosszantó, de egészében véve rendkívül hasznos tulajdonsága: ha egyszer egy kérdést feltett, nem tágított tőle többé. Ha ráadásul, ebben a mostani, megkergült világban élne, amibe minket vetett a balsorsunk, alkalmasint még komolyabb előnyt jelentene neki különös lelki alkata.

Hát csak azért, persze, mert manapság aztán végképp semmit sem szokás komolyan venni. Azért is vagyunk ilyen vidámak és önfeledtek, mert mindent el tudunk intézni egy legyintéssel és egy vállrántással. De semmiképp sem ragadunk le egy kérdésnél túl sokáig, hiszen annyi sok más, érdekes felfedeznivaló van még köröttünk! Így pörögjük végig, fáradhatatlanul rövidke és felszínes életünket, akárcsak egy játékos kiskutya, aki már a következő másodpercben el is felejti, hogy mi kötötte le őt az előzőben.

E tekintetben viszont, azt hiszem, én egy kicsit kilógok a sorból: közelebb áll hozzám a kis herceg attitűdje. Szeretek a dolgoknak a végére járni: csak hát az ilyesmi, jellegénél fogva hosszadalmas dolog. Türelmet igényel.

Szerencsére ebben azért nem állok olyan rosszul: legalább, ami a fontos dolgokat illeti, általában sikerülni szokott némi türelmet tanúsítani. Márpedig azt világ életemben elég fontos kérdésnek éreztem, hogy tulajdonképpen ki vagyok én? Vagy, kicsit pontosítva a kérdést: mifélék benne azok a különös, olykor egészen meghökkentő késztetések, amelyek időről-időre hírt adnak magukról; hogyan keletkezhettek, miből táplálkoznak, és – legfőképp! – mit kellene kezdeni velük?

Ezek bizony meglehetősen szerteágazó kérdések, amelyeket gyorsan megválaszolni épp annyira reménytelen vállalkozás, mint – teszem azt – gyorsan sokat aludni. Ezért is örülök neki mindig, amikor segítséget kapok feladatomhoz: pl. amikor olyan meglátásokra bukkanok, amelyek megérintenek, friss gondolatokat ébresztenek bennem.

Egy ilyen találkozásra elég jól emlékszem, pedig jó ideje már, hogy történt. Alice Millernek hívták azt az írónőt, aki világhírű könyvét ezekkel a szavakkal kezdi:

„A gyakorlat arra tanít, hogy a lelki betegségek elleni harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gyermekkorunk egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése. Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Minden élet telis-tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk. Ezért hosszú folyamat során próbáljuk felkutatni saját személyes igazságunkat, amely, mielőtt egy újfajta szabadsággal ajándékozna meg, mindig fájdalmas - hacsak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez esetben azonban ismét megmaradunk illúzióink világában.

Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket gyermekkorunkban elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, „kijavíthatjuk", s saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen - ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan s mégis oly rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk, akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele.

A legtöbb ember ennek pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem akar tudni saját történetéből, s ezért azt sem tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen feloldatlan és szorongatott gyermekkori helyzeteiben él. Ezek az emberek nem tudják, hogy olyan veszélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek, amelyek egykor valódi veszélyek voltak, de már régóta nem azok. Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.

Az egykori brutális bánásmód következtében kialakult elfojtás például sok embert arra ösztönöz, hogy a saját és mások életét tönkretegye, az országban élő külföldiek házait felgyújtsa, bosszúállóvá váljon, s ráadásul mindezt „hazafiasságnak" nevezze. Így rejti el saját maga elől is az igazságot, hogy ezáltal ne a megkínzott gyermek kétségbeesettségét érezze. Mások az egykor elszenvedett kínokat önsanyargató klubokban, mindenfajta kínzás-kultuszokban, szadomazochista szcénákban élik tovább, s ezt felszabadulásnak nevezik. Nők szúratják át a mellbimbójukat, hogy aztán gyűrűt húzzanak át rajta, hagyják, hogy újságok számára lefotózzák őket, s büszkén mesélik, hogy semmiféle fájdalmat nem éreztek, sőt, hogy mindez örömöt szerzett nekik. Nem szabad kételkednünk az ilyen kijelentések őszinteségében, mivel ezeknek az asszonyoknak már nagyon korán meg kellett tanulniuk, hogy ne érezzék a fájdalmat. És ma is mindent megtennének, csak hogy ne érezzék annak a kislánynak a fájdalmát, akit az apja szexuálisan kizsákmányolt, és akinek azt kellett képzelnie, hogy mindezt élvezi. A gyermekkorában szexuálisan kizsákmányolt nő, aki eltagadta valódi gyermekkorát és megtanulta, hogy ne érezzen fájdalmat, mindig az éppen megtörténtek elől menekül férfiak, alkohol, drogok vagy pedig teljesítmények segítségével. Az állandó „rúgásokra" az „unalom" ellen van szüksége, hogy ne legyen egyetlen nyugodt pillanata sem, amelyben gyermekkori valóságának égető magánya érezhetővé válhatna, hiszen ezektől az érzésektől jobban fél, mint a haláltól - hacsak nem volt akkora szerencséje, hogy megtanulja: a gyermekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem szabaddá tesz. Ami valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról.”

Ez a rövidke szöveg, bizony, egy sor olyan kérdést vet fel, ami igencsak érdekesnek, tovább gondolkodásra méltónak látszik. Kár, hogy olyan keveseknek van affinitása az ilyen kutakodáshoz.