Beszélni a falnak

Ha a Nyájas Olvasó szereti a borzongást, egy pillanatra gondoljon bele az állatok hátborzongató magányosságába. Mármint abba az örökös, megmásíthatatlan egyedüllétbe, amibe az a körülmény kényszeríti szeretetreméltó barátainkat, hogy – velünk ellentétben – ők nem képesek az értelmes beszédre. Meglehet, a legtöbbjük valamilyen módon kommunikál társaival: de egy rendkívül szűkös jelkészlettet használva csupán. Fájdalmát, éhségét, dühét vagy ijedtségét képes ugyan valamennyire társai tudtára adni – ám ennyi, és nem több, ami megadatott neki.  

Nincs ember, éljen bár a legnagyobb magányban is, akinek a helyzete összevethető lenne ezzel a horrorral. Hiszen még a kommunikáció terén legügyetlenebb embertársaink is számot adhatnak gondolataikról, félelmeikről, vágyaikról; megértésre, biztatásra, vigaszra lelhetnek másoknál, és – nem utolsósorban – egy csomó tudást szerezhetnek önmagukról vagy a világról a társaikkal való közlekedés során. A beszéd képessége a legértékesebb adottságaink egyike.

És mégis, mintha egyre kevésbé becsülnénk. Ha nem volna olyan szívszorító, talán még érdekesnek is találhatnánk a tényt, hogy miközben soha ennyi eszköz nem állt még rendelkezésre a kommunikációhoz, mint manapság – mégis egyre kevésbé vagyunk képesek megosztani másokkal a gondolatatainkat. Néhány évszázada még hosszú hónapokba telt, hogy eljusson egy üzenet a világ egyik pontjáról egy távoli másikra: manapság ehhez pár pillanat elegendő. De mit ér mindez, ha egyre kevésbé vagyunk képesek figyelni arra, amit mondanak nekünk?

Pedig semmi nem zárja ki, hogy ahogyan egyszer megszereztük, úgy egy napon el is veszítsük az értelmes beszéd adományát. És visszazuhanjunk a hideglelős, vadállati egyedüllétbe.