A szadista

A következő bolygó valamivel nagyobb volt az előzőnél. Egyetlen lakója rendkívül elfoglaltnak látszott: egy hatalmas polc előtt állt, és a rajta lévő eszközöket tisztogatta. Annyira elmerült a munkájában, hogy észre sem vette a jövevényt.

„Ez is olyasforma lehet, mint az üzletember” – gondolta a kis herceg, és közelebb lépett, hogy szemügyre vehesse, voltaképpen miféle dolgok is vannak azon a polcon. De mikor felismerte ezeket, visszahőkölt. Csupa baljóslatú tárgy hevert ott: láncok, kötelek, korbácsok, pálcák és effélék.

Mivel a szadista továbbra sem mutatta semmi jelét annak, hogy tudatában lenne: látogatója érkezett; így hát a kis herceg némiképp összeszedhette magát. S mert hasztalan próbálkozott azzal, hogy köhintéssel, vagy hasonló neszezéssel vétesse észre magát, végül is megszólalt:

- Mire kell uraságodnak ez a sok furcsa eszköz?

Most már a szadista is megfordult. Egyik kezében egy bilinccsel, a másikban egy darab ronggyal fürkészve nézegette a jövevényt.

- Hát te meg honnan pottyantál ide?

- Minek kell neked ez a sok furcsa eszköz? – ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést feltett, nem tágított tőle többet.

- Játszani. – felelte az végül.

- És milyen játék az, amihez ilyen dolgok kellenek? – érdeklődött tovább a kis herceg.

- Nagyon izgalmas játék. – mondta a szadista. – Messziről jöhettél. – tette hozzá, és letette a bilincset, meg a rongyot. Közelebb lépett, így hát a kis herceg jobban is szemügyre vehette őt.

A legkülönösebbnek azt találta benne, hogy valami furcsa módon, idősebbnek látszott a koránál. Fiatalos, szinte gyerekarca volt, és apró eleven szemei – ugyanakkor a haja erősen őszült. Ruganyosan járt, gyorsan mozgott, de csoszogva, és az öregemberekre jellemző görnyedtséggel.

„Különös hely, és különös ember.” – gondolta a kis herceg. Tulajdonképpen mindezek a furcsaságok kíváncsivá tették; de ugyanakkor valami nyugtalanságot, kényelmetlenséget is érzett.

- Gyakran szoktál ilyesmikkel játszani? – kérdezte a szadistát, aki időközben egy hosszú nyelű, fekete korbács törölgetésének látott neki.

- Igen, én szeretek játszani. – felelte az.

- És mi ennek a játéknak a célja?

- Hogy örömünket leljünk benne.

- És például azt is szoktad használni közben? – kérdezte a kis herceg, és a korbácsra mutatott.

A szadista mosolygott.

- Megesik. – felelte.

- Mi egyébre lehet használni egy korbácsot, minthogy fájdalmat okozz vele?

- Semmi egyébre. – válaszolt a szadista.

- De hát akkor hogyan szerezhetsz ezzel örömöt? – értetlenkedett a kis herceg.

- Nézd, – kezdett bele a beszélgetőtársa egy hosszabb fejtegetésbe – az emberek nagyon sokfélék. Van például, aki szereti a spenótot, más meg ki nem állhatja az ízét. Vagy: én szívesen sakkozom, de te lehet, elunnád magad a játék közben, és így tovább. Épp így van ez ezzel is. Van, aki szereti, ha fájdalmat okoznak neki, és van, aki egyáltalán nem kedveli az ilyesmit. És van, aki szeret másoknak fájdalmat okozni: itt vagyok például én. Nem olyan nehéz megérteni ezt, csak azt kell elfogadni hozzá, hogy különbözőek vagyunk.

A kis herceg elgondolkozott.

- Nekem van egy rózsám. Azért növesztett tüskéket, hogy megvédje magát. Nincs se ember, se bárány, aki szeretné, ha megszúrja a nyelvét egy tüske. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is szeretné a fájdalmat, és úgy látszik, a rózsám sem tudja elképzelni ezt. Különben, hogyan is gondolhatná azt, hogy a tüskék megvédik őt?

A szadista sóhajtott.

- Te még nagyon kicsi vagy. – mondta lesajnálóan. – Biztosan messziről is jöttél, sokat utazhattál. Nem szeretnél lepihenni kicsit?

De a kis herceg már szedelőzködött.

- Igazad van, messziről jöttem. És hosszú még az út, ami előttem áll. Mennem kell.

- Sajnálom, hogy elmész. – mondta a szadista. – Nem szeretnél választani ezek közül? – fejével a polcon lévő dolgok felé intett – Vihetnél a rózsádnak valamit, amivel jobban meg tudja védeni magát, mint a csenevész tüskéivel.

- Köszönöm, de nem szeretem az olyan dolgokat, amik a szenvedésre emlékeztetnek.

- Kéj és szenvedés. – a szadista megint mosolygott – Van egyáltalán ezek között bármi különbség?

A kis herceg erre már nem tudott mit felelni. „Isten veled!” – mondta, és elrugaszkodott. Csak akkor nézett vissza, amikor már jó messzire volt a bolygótól. És határozottan úgy érezte: megkönnyebbült.