Egy kiállítás képei XII

A másik emberhez való kapcsolódás elemi feltétele a kíváncsiság. Mármint az illető lényege, személyisége iránt érzett kíváncsiság. Akiből ez hiányzik, az a másikat csupán vetítővászonként használja: és saját elképzeléseit, vágyait, előítéleteit projektálja erre. Ez az az embertípus, akit manapság – a silány korra olyannyira jellemző ügyetlenséggel – „nárcisztikusnak” szokás nevezni. Vagy, aki, ahogyan a költő mondja, hiábavalóan füröszti minduntalan önmagában, mert csak másban moshatná meg arcát.

Amig csak magamban fürösztöm arcomat, addig nincsen valódi kapcsolódás, legfeljebb annak a látszata. Ilyenkor a másik embert, mint egy áruházi próbababát, öltöztetem fel úgy, hogy az nekem a legjobban tessék, a legizgalmasabb legyen. Magassarkú csizmát adok rá, harisnyát, kesztyűt, korbácsot és szőrmebundát. Tökéletesen szimmetrikus arcára groteszk módra túlhangsúlyozott fensőbbséges tekintetet, és az életidegen, márványszerű közöny vonásait festem.

De önmagamat túlságosan sokáig sikeresen becsapni nem lehet: legbelül tisztában vagyok az öncsalással. Ezek a portrék nem azért sikerületlenek, sőt, helyenként kifejezetten taszítóak, mert alkotójuk ne lett volna birtokában a technikai tudásnak. Az aprólékosan, profi módon elkészített képek mégis tökéletesen üresek és művészietlenek. Azért értéktelenek, mert hazugok: miközben szüntelenül az önátadás, az alázat, a magasabbrendű iránt érzett hódolatról báboznak – valójában csak a saját, hatalmas, a szemük elől minden mást eltakaró egojukban fürdenek.

Ettől a fürdőzéstől pedig senkinek meg nem tisztul az arca. És ebben az egész játékban, azt hiszem, még csak nem is a tárgyként használt, a vágykiélés eszközeivé lealacsonyított, bármikor eldobható nők helyzete a legszomorúbb. Hanem azoké a férfiaké, akik szenvedélyük ablaktalan magánzárkájában kénytelenek leélni egész életüket.