Incelek régen és ma

(Reakció erre: Motherless, incelek, nőgyűlölet)

Egy újszülöttnek az élete nagyon vidám, hiszen minden vicc új neki. Hasonlóképpen teszi izgalmassá a gyerekkort, ahogyan az ember egy csomó mindennel életében először szembesül: rengeteg dolgot tapasztalhat meg első alkalommal. És éppen így vagyunk ezzel a mostani korszakkal is, amelyik nem sokat törődik saját előtörténetével: könnyedén túllép azon, ami elmúlt már. Ebből a perspektívából aztán minden egészen izgalmasnak és különlegesnek látszik.

Pedig valójában semmi újszerű nincsen abban a szokásban, hogy szenvedélyeink igazolására ideológiákat gyártunk. Éppen ellenkezőleg. Ami pl. e furcsa portál tematikáját illeti: az ún. "szadomazochizmus" fogalma két olyan gondolkodó nevének összekapcsolásával jött létre, akik egész életművüket e mérsékelten nagyszerű feladatnak szentelték.

Donatien Alphonse François de Sade és Leopold von Sacher-Masoch persze számos lényeges vonásukban különböznek egymástól, de abban mégis hasonlítanak, hogy műveik központi motívuma sajátos szenvedélyük: Sadé az. ún. "szadizmus", míg Sacher-Masoché az ún. "mazochizmus". Csakhogy, lévén mindketten töprengésre hajlamos alkatok voltak, ezen művek legfeljebb a felszínükön pornográfok: céljuk sokkal inkább e hajlamok megvédése, mintsem pusztán leírása.

Kétségtelen, hogy kettejük közül Sade a nagyobb formátum. Nemcsak mennyiségükre, de csiszoltságukra, megformáltságukra nézve is impozáns hátrahagyott írásainak jelentős részében ugyanis olyan - szexuális izgalmat csak nagyon kis mértékben kiváltani képes – kérdésekkel foglalkozik, mint hogy bűn-e embertársainkkal kegyetlenkedni, erényes cselekedet-e uralni szenvedélyeinket, milyen az ember valódi természete stb. A kérdésekre adott – igencsak bő lére eresztett - válaszai pedig mindig ugyanoda konkludálnak: az ember akkor él helyesen (erényesen, ahogyan ezt akkoriban mondták), ha szabad folyást enged természetadta hajlamainak, és eközben csöppet sem törődik azzal, hogy így másoknak szenvedést okoz.

Bizony, ha volt valami, ami igazán távol állt az extravagáns márki mentalitásától - az a konszenzualitásra való törekvés. Eszébe sem jutott volna, hogy a leigázott ember hozzájárulását kérje a vele való kegyetlenkedéshez: a szadizmus névadója valószínűleg semmi kivetnivalót nem találna ma sem az anyátlan incelek brutális megnyilvánulásiban. (Hacsak nem ízlésbelieket: mert ha kegyetlenségben nem is, de igényességben egész biztosan elmaradnak az utódok a mestertől.)

Sacher-Masoch ennél sokkal kevésbé polgárpukkasztó, de ami szenvedélyének ideológiai alapjait illeti, ő sem marad adós. Hírhedté vált kisregényének (A bundás Vénusz) záró akkordjában a kiszolgáltatott főhőst (Szeverin) a kegyetlen Végzet Asszonya (Wanda) egyenesen új szerelmével korbácsoltatja véresre: természetesen az efféle jelenetekben nyomokban sem találunk utalást a részvevő felek közös megegyezésére.

Igaz, a decens osztrák író innen már nem követi tovább Sade-ot az elmegyógyintézetbe vezető úton: a korbácsolás nála kifejezetten jellemfejlesztő aktusnak bizonyul. Hiszen Szeverin így vall mindenről:

„A legmegalázóbb az volt, hogy nyomorúságos helyzetemben, Apolló korbácsa alatt és Vénuszom kegyetlen kacagása közepette eleinte fantasztikus, érzéki gyönyört éreztem, de aztán Apolló kikorbácsolta belőlem a poézist, és végül tehetetlen dühvel és összeszorított fogakkal elátkoztam kéjvágyó fantáziámat, asszonyt és szerelmet egyaránt.

Most egyszerre szörnyű világossággal láttam, hová vezette a férfit Holofrenész és Agamemnon óta a vak szenvedély, a kéjvágy: az áruló asszony zsákjába, hálójába… nyomorba, szolgaságba és halálba.

Mintha álomból ébredtem volna.”

Az ébredés után pedig igazi, suttyó, nőgyülőlő incelként él már tovább:

„Ismered Goethe sorait: »Döntened kell – győzz vagy reszkess, / üllő légy, vagy kalapács.« Semmire nem illik annyira, mint a férfi és a nő viszonyára. (…) A férfi szenvedélyében rejlik a nő hatalma, és ha a férfi nincs résen, a nő tud is élni ezzel a hatalommal. A férfinek nincs más választása, vagy a nő zsarnokává vagy a nő rabszolgájává kell lennie. Amint odaadja magát neki, máris igába hajtotta a fejét, s majd érzi az ostort.”

A stílust persze szoknunk kell: ezek a szövegek egy régebbi, a mostaninál némileg kevésbé földszagú korban születtek. Mindenesetre nyomokban alighanem tartalmazták már mindazt, ami most éppen a nyakunkba ömlik.