Egy kiállítás képei VI.
(Reakció erre: A BDSM-blogírás szabályairól)
BDSM Blogok »
Blog - Lheureux »
Egy kiállítás képei VI.
Művészet: https://sardaxart.files.wordpress.com/2022/09/sardax_garret1.jpg
Karinthy Frigyes komor hangulatú novellájában ( https://mek.oszk.hu/06900/06980/06980.pdf , 101. o.) a főhős még kisgyerekként kerül egy cirkuszhoz, ahova azért megy, hogy megvalósíthassa álmát: előadhassa hegedűjén a dalt, amit ő maga komponált. Ráncos lesz már az arca, mire az álma teljesül: előtte ki kell tanulnia az akrobaták nehéz mesterségét, hogy végül aztán, - négy emelet magasságban, egy létrákra állított székeken imbolygó pózna tetején egyensúlyozva – elővehesse hangszerét, és eljátszhassa a melódiát.
Az allegória, természetesen, a művészetről, vagy legalábbis az önkifejezés egy bizonyos módjáról szól. Mert való igaz, hogy végső soron az ember mindig azért ír, hogy olvassák – máskülönben, mi értelme lenne azzal vesződni, hogy papírra veti a gondolatait? De e mögött az aktus mögött nem feltétlenül tetszeni vágyás, vagy az olvasó szórakoztatásának óhajtása áll; hanem olykor legyőzhetetlen kényszer, vagy kétségbeesés.
A durva attrakciókra éhes, felszínes tömeg látványa se nem különösebben inspiráló, se nem kelt mélyebb szimpátiát. Ennek az ezerfejű szörnyetegnek nyilvánvalóan semmi érzéke a finomságok iránt; eltompult érzékeit felcsigázni csak erős, harsogó ingerekkel lehet. Ez a tömeg soha nem fog értékelni egy szelíd, egyszerű melódiát. Miért hát ez a sok fáradozás, mi értelme a tengernyi szenvedésnek és küzdelemnek, amit a főhősnek meg kell vívnia, ha a végén olyanokhoz tud csak szólni, akik a világon semmit nem értenek abból, amit mondani szeretne?
Azért, mert hiszi azt, hogy még a legállatiasabb tömegben is megbújik egy-két kiváló ember. Nagyon nehéz megtalálni őket, hiszen halk szavukat rendre elnyomja a sokaság rikoltozása, megfontolt, világos beszédüket a többiek csapongó, üres, soha véget nem érő fecsegése. Az ilyen emberek általában nem szeretik a feltűnést: szemérmességük, idegenkedésük a magamutogatástól arra ösztönzi őket, hogy inkább a háttérben maradjanak. És hát persze olykor a félelem is: nincs fékezhetetlenebb vadállat, mint a vérszomjas, őrjöngő tömeg.
Mégis, amikor az ember ráébred elviselhetetlen magányára és rátör a kétségbeesés, ez a remény az egyetlen, amely vigaszt adhat. Elméjében olyan kínzó kérdésekkel maradt magára, amelyekre nemhogy a válaszokat nem találja, de olykor még az érthető megfogalmazásuk is meghaladja az erejét. Ebből a fájdalomból születik meg lelkében a melódia, és vele együtt az vágy, vagy inkább a kényszer, hogy megossza ezt másokkal.
Így hát nem tehet mást: újra és újra megpróbálja kifejezni a kifejezhetetlent: ecsetvonásokkal, szavakkal, dallammal – egyre megy. Szabadsága nem abban áll, hogy eldönthetné, mivel foglalkozik, legfeljebb azt, hogyan teszi. És ez a kétségbeesés szülte szenvedély olyan képességekkel ruházza fel őt, amiről ő maga sem gondolta volna, hogy elérheti valaha. És ha ez az ára annak, hogy előadhassa melódiáját – hát megtanul négy emelet magasságban létrákra állított pózna tetején egyensúlyozva hegedülni.
Karinthy Frigyes komor hangulatú novellájában ( https://mek.oszk.hu/06900/06980/06980.pdf , 101. o.) a főhős még kisgyerekként kerül egy cirkuszhoz, ahova azért megy, hogy megvalósíthassa álmát: előadhassa hegedűjén a dalt, amit ő maga komponált. Ráncos lesz már az arca, mire az álma teljesül: előtte ki kell tanulnia az akrobaták nehéz mesterségét, hogy végül aztán, - négy emelet magasságban, egy létrákra állított székeken imbolygó pózna tetején egyensúlyozva – elővehesse hangszerét, és eljátszhassa a melódiát.
Az allegória, természetesen, a művészetről, vagy legalábbis az önkifejezés egy bizonyos módjáról szól. Mert való igaz, hogy végső soron az ember mindig azért ír, hogy olvassák – máskülönben, mi értelme lenne azzal vesződni, hogy papírra veti a gondolatait? De e mögött az aktus mögött nem feltétlenül tetszeni vágyás, vagy az olvasó szórakoztatásának óhajtása áll; hanem olykor legyőzhetetlen kényszer, vagy kétségbeesés.
A durva attrakciókra éhes, felszínes tömeg látványa se nem különösebben inspiráló, se nem kelt mélyebb szimpátiát. Ennek az ezerfejű szörnyetegnek nyilvánvalóan semmi érzéke a finomságok iránt; eltompult érzékeit felcsigázni csak erős, harsogó ingerekkel lehet. Ez a tömeg soha nem fog értékelni egy szelíd, egyszerű melódiát. Miért hát ez a sok fáradozás, mi értelme a tengernyi szenvedésnek és küzdelemnek, amit a főhősnek meg kell vívnia, ha a végén olyanokhoz tud csak szólni, akik a világon semmit nem értenek abból, amit mondani szeretne?
Azért, mert hiszi azt, hogy még a legállatiasabb tömegben is megbújik egy-két kiváló ember. Nagyon nehéz megtalálni őket, hiszen halk szavukat rendre elnyomja a sokaság rikoltozása, megfontolt, világos beszédüket a többiek csapongó, üres, soha véget nem érő fecsegése. Az ilyen emberek általában nem szeretik a feltűnést: szemérmességük, idegenkedésük a magamutogatástól arra ösztönzi őket, hogy inkább a háttérben maradjanak. És hát persze olykor a félelem is: nincs fékezhetetlenebb vadállat, mint a vérszomjas, őrjöngő tömeg.
Mégis, amikor az ember ráébred elviselhetetlen magányára és rátör a kétségbeesés, ez a remény az egyetlen, amely vigaszt adhat. Elméjében olyan kínzó kérdésekkel maradt magára, amelyekre nemhogy a válaszokat nem találja, de olykor még az érthető megfogalmazásuk is meghaladja az erejét. Ebből a fájdalomból születik meg lelkében a melódia, és vele együtt az vágy, vagy inkább a kényszer, hogy megossza ezt másokkal.
Így hát nem tehet mást: újra és újra megpróbálja kifejezni a kifejezhetetlent: ecsetvonásokkal, szavakkal, dallammal – egyre megy. Szabadsága nem abban áll, hogy eldönthetné, mivel foglalkozik, legfeljebb azt, hogyan teszi. És ez a kétségbeesés szülte szenvedély olyan képességekkel ruházza fel őt, amiről ő maga sem gondolta volna, hogy elérheti valaha. És ha ez az ára annak, hogy előadhassa melódiáját – hát megtanul négy emelet magasságban létrákra állított pózna tetején egyensúlyozva hegedülni.
Hozzászólások (1)