2023. 08. 07. 01:27 | Megjelent: 494x
Kalandos vállalkozás befogadni egy szöveget. A valóban értő, beleérző olvasás ugyanis szükségszerűen átformálja az olvasót: rákényszerít arra, hogy az író perspektívájából lássuk és értelmezzük a világot, így új kérdések felvetésére sarkall, vagy új válaszokat ad olyanokra, amelyekről azt hittük, régen lezártuk már azokat. Sokszor megriaszt, lehangol, vagy éppen elbizonytalanít alapvető meggyőződéseinkben.
Ráadásul van valami végleges és visszavonhatatlan abban a döntésben, hogy átadjuk magunkat a szövegnek. A gyeplő csak egészen rövid ideig van a mi kezünkben. Ha valódi odaadással merülünk el a textusban, az egy-kettőre magába szippant, beférkőzik gondolatainkba: és nincs menekülőszó, aminek segítségével bármikor visszatérhetnénk előző önmagunkba.
Különös lelki alkat szükséges ahhoz, hogy valaki mégis újra és újra megkísértse a sorsot, és kitegye szellemét e transzformatív hatásnak. Egyre inkább hajlok arra a feltételezésre, hogy az értő olvasás legfontosabb feltétele éppen ez a sajátos beállítottság: az intellektuális képességeknek és a műveltségnek ebben jóval kisebb a szerepe. Ahhoz, hogy megértsünk egy szöveget, legfőképp bizony alázat, filológiai alázat szükségeltetik: a bátorságnak ama neme, hogy – bármennyire ellenszenves, meghökkentő vagy viszolygást keltő is legyen az, amit látunk – mégis azt olvassuk ki belőle, amit a szerző leírt.
Magától értetődő, hogy egy ilyen (többéjszakás) kaland éppúgy nincs híján a kockázatoknak, mint egy szexuális együttlét. Végső soron, mindkét esetben arról van szó, hogy kiszolgáltatjuk önmagunkat egy többé-kevésbé ismeretlen embernek. Sőt: valószínűleg, az előbbi a kockázatosabb, amennyiben elfogadjuk azt, hogy szellemünk mégiscsak értékesebb, időtállóbb, mint a testünk. Ha szexuális partnerünk gonosznak bizonyul - bármilyen kiszolgáltatott helyzetben kell is erre ráébrednünk – alkalmasint csak testünkben tehet kárt. A gonosz író viszont szellemünket fertőzheti meg, visszavonhatatlanul.
Ugyanakkor, egy igazán szubmisszív személyiség, minden józan megfontolás ellenére, újra és újra kiteszi magát a ennek veszélynek – hiszen az együttlét olyan örömöket kínál, amit más módon megszerezni nem lehet. De azért mégiscsak érdemes megpróbálni csökkenteni a kockázatokat. Ahogyan az ember nem adja oda a testét bárkinek – úgy a szellemét sem bízza akármely szöveg kénye-kedvére.
Csakhogy dönteni nem könnyű, egyik esetben sem. Megismerni egy embert rendkívül nehéz, aprólékos és hosszadalmas feladat, ráadásul igazán könnyű melléfogni vele: nemcsak a Szörnyetegnek lehet szépséges a lelke, de bizony fordítva is megesik ez olykor. A textusokkal is ugyanez a helyzet: egyáltalán nem biztos, hogy a leghízelgőbb, a legharsányabb, vagy – pláne! – a legnépszerűbb szövegek azok, amelyekre bátran rábízhatjuk önmagunkat.
Ugyanakkor mégis van egy olyan tulajdonságuk, ami nagyon sokat elárul róluk: a stílusok. Azt hiszem, viszonylag szerencsés választásaimat egyedül annak a körülménynek köszönhetem, hogy e tekintetben meglehetősen magabiztos vagyok: már kicsi korom óta egészen elfogadható pontossággal vagyok képes megítélni egy szöveg stilisztikai nívóját. Márpedig úgy vettem észre: ami a leírtak értékét illeti, nem elsősorban az számít, miről szól, még csak az sem feltétlen, hogy ki írta - hanem egyedül az, hogy hogyan.
Mértékletesség, jól ápoltság, humor, elegancia, választékosság, következesség: nagyjából ezek azok a személyiségjegyek, amelyek – ha felismerhetőek egy szövegben – feltétlen bizalmat ébresztenek bennem. Míg ellentétük: a hatásvadászat, a rendetlenség, a közönségesség, a csapongás minden másnál határozottabban figyelmeztetnek arra: jobb, ha mihamarabb menekülőre fogom a dolgot.
Mert hát fura dolog ez, de tényleg így van: soha, egyetlen értelmes vagy szép gondolattal nem találkoztam még, amit ilyen kiábrándító formában közvetítettek volna felém. Higgyétek el nekem: egyáltalán semmi értelme nincs annak, hogy ilyen megnyilvánulásokkal kicsit is foglalkozzunk.
Hozzászólások (0)