Mazochizmus régen és ma

Sok furcsaság van ebben a világban, ami körülvesz bennünket, de, mondhatom, az egyik legelképesztőbb az, ahogyan olykor a kibékíthetetlennek látszó ellentétek találkoznak a végeredményben.

Itt van rögtön az önkínzás jelensége: az az eset, amikor az ember szánt szándékkal okoz fájdalmat magának. Az ilyen cselekedetekre hajlamos lelki alkatot szokás manapság – egy másfél évszázaddal ezelőtt, egyebek között Budapesten is élt író szellemiségét megidézve – „mazochisztikusnak” nevezni. Ugyanakkor a dolog már sokkal-sokkal korábban létezett, mintsem osztrák írónk és művei napvilágot láttak volna.

Például a - középkorban kifejezetten népszerű szakmának számító – szerzetesek attitűdjét bátran nevezhetjük mazochisztikusnak - már ha, persze, nem törődünk a nyilvánvaló anakronizmussal. Mindenesetre az önsanyargatás olyan mértékben volt része a mindennapjaiknak, amit mi, a modern kor gyermekei, nemhogy megérteni, de még elképzelni is alig-alig tudunk. Jószerivel egész életüket azzal töltötték, hogy az önkínzás rafinált módjait eszelték ki és alkalmazták magukon: véresre korbácsolták a hátukat, az éhezésig böjtöltek, szigorúan és következetesen tartózkodtak mindenféle testi élvezettől stb. Látnivaló, hogy egy ilyen élet nem sokban különbözött Sacher-Masoch regényhőseinek meghökkentő önmegtagadásuktól. A hasonlóság egyébként ezen felül még a feltétlen engedelmesség és a megalázkodás gyakorlásában is megnyilvánult.

De, persze, bármennyire is hasonló lett a végeredmény, a kiindulópontok nem is különbözhettek volna jobban. A szerzetes a saját, romlott testében akadályt látott, amely őt Istentől elválasztja; ha úgy tetszik: lelke teste börtönébe volt bezárva. Az önkínzás, a vágyak semmibevételének célja ennek az akadálynak a legyőzése: a bűnös test megtörése által kiszabadítani a lelket magányos cellájából.

A modern mazochistában viszont, természetesen, ilyesfajta megfontolások egyáltalán nem élnek. Nemhogy nem veti meg a testét, hanem ellenkezőleg: éppenséggel hajlamai űzik a fájdalom és megaláztatások elszenvedése felé. Nem is sokat töpreng ezek természete felett: egyszerűen követi, mint megmásíthatatlan Végzetét.

Viszont korántsem világos, hogy mit nyer általa. A szerzetes esetében a jutalom nyilvánvaló: az Istennel való egyesülés, annak hozadékával: az örök boldogsággal együtt. De mit nyer a „világi” mazochista önfeladásával? Talán Ura/Úrnője szeretetét kivívhatja, mint ahogyan bizonyos érzéki gyönyört okozhatnak számára ezek az önsanyargató gyakorlatok – de ez mindenképpen értéktelenebb jutalom, mint az előbbi. Hiszen nyilvánvalóan nem örökre szól.