A szenvedély rémei

"A női nem általában nem ismer sem szánakozást, sem aggodalmat a szenvedély rémei miatt; nyilván sokkal otthonosabb ebben az elemben, mint a férfi, akitől természeténél fogva mindenképp idegen, s akit a nő mindig bizonyos gúnnyal és kárörömmel fogad ezen a területen. A férfi egyébként meg is köszönné a szánalmat és az aggódást.

(...)

Foga vacogott. Egyik lábát kihúzta a recsegő kosárszék alól, mialatt csapongott, s ahogy ezt a lábát előbbre tolta, a másiknak a térde már a padlót érte, s így hát letérdelt Clawdia előtt, lehajtott fejjel és egész testében remegve.
- Szeretlek - mormolta -, öröktől fogva szerettelek, mert te vagy az életem Teje, az álmom, végzetem, kívánságom, örök vágyam...
- Ejnye, ejnye! - mondta Clawdia. - Ha a nevelőid így látnának...
De Hans Castorp kétségbeesetten rázta a fejét, arccal a szőnyeg fölé hajolva, és így válaszolt:
- Fütyülnék rájuk, fütyülnék mindezekre a Carduccikra meg az ékesszóló köztársaságra, meg az emberiség haladására az időben, mert szeretlek!
Clawdia Chauchat könnyedén megsimogatta Hans Castorp rövidre nyírt haját a tarkóján.
- Kicsi burzsoá! - mondta. - Helyes kis polgárgyerek, a puha gócoddal! Hát igazán annyira szeretsz?
És Clawdia érintésétől elragadtatva, Hans Castorp hátravetett fejjel, lehunyt szemmel térdelt előtte, most már mind a két térdén, és így folytatta:
- Ó, tudod, a szerelem... Test, szerelem, halál, ez a három voltaképpen egy. Mert a test, az betegség és kéj, és a test csinálja a halált, igen, testi dolog mind a kettő, a szerelem és a halál, és ebben van a félelmetességük és varázserejük! Mert tudod, a halál egyrészt rosszhírű és szemérmetlen, arcpirító valami, másrészt azonban ünnepélyes és méltóságteljes hatalom, sokkal magasabbrendű, mint a nevető élet, amelyik pénzt keres, és teletömi a bendőjét... sokkal tiszteletreméltóbb, mint a minden időben fecsegő haladás... mert a halál: történelem és nemesség, és kegyelet, és örökkévalóság és szentség, arra indít bennünket, hogy levegyük kalapunkat, és lábujjhegyen járjunk... Ugyanígy a test és a testi szerelem is bosszantó és illetlen, és a test felülete pirul és sápad rémületében, szégyenkezésében. De másrészt imádni való dicsőség, a szerves élet varázslatos képe, forma és szépség szent csodája, és az iránta érzett szerelem, az emberi test szerelme ugyancsak rendkívüli mértékben humanista érdeklődés és nevelőbb hatalom a világ minden pedagógiájánál!... Ó, elbűvölő szerves szépség, amely nem áll sem kőből, sem olajfestékből, hanem élő, romlékony anyagból, telve az élet és a rothadás lázas titkával! Nézd az emberi épület csodálatos szimmetriáját, a vállat, a csípőt, a mellen kétoldalt virító csecsbimbókat, a párosával elrendezett bordákat, a köldököt a has lágyságának kellős közepén, a nemi szerv árnyékos sötétjét a combok között! Nézd a lapockák mozgását a hát selymes bőre alatt, a gerincoszlopot, amely a far kettős, friss bujaságába vész, az edények és idegek nagy ágait, amelyek a hónaljon át vezetnek a törzsből a tagokba, s nézd, hogyan felel meg a kar szerkezete a lábszárénak. Ó, a térd- és könyökhajlat édes belső régiói, szerves gyönyörűségek bősége a húspárnák alatt! Milyen hasonlíthatatlan ünnep megsimogatni az emberi test e varázslatos helyeit! Ünnep, mely után zokszó nélkül meghalhat az ember! Én istenségem, engedd szagolnom térdkalácsod illatát, ahol a bőr alatt az elmés berendezésű ízületi hártya választja ki síkos olaját! Engedd, hogy ajkammal hódolón érintsem az artéria femoralist, amely combod tövében ver, és lejjebb a tibia ütőerének két ágára oszlik! Engedd beszívnom pórusaid kipárolgását, megérintenem pehelyszőreidet, te vízből és fehérjéből alkotott s a sír anatómiájára szánt emberi kép, és engedj meghalnom, ajkammal ajkadon!
Nem nyitotta ki a szemét, miután befejezte; úgy maradt, ahogy volt, fejét hátravetve, kezét s benne a kis ezüst crayont maga elé nyújtva, remegve, imbolyogva térdén. Clawdia Chauchat így felelt:
- Valóban olyan lovag vagy, aki mélyenszántón, német módra tud udvarolni!
És Hans Castorp fejére tette papírcsákóját.
- Ég áldja, Karnevál hercegem! Csúnya lesz a lázgörbéje ma este, előre figyelmeztetem.
Azzal lesiklott a székről, a szőnyegen át az ajtóig siklott, az ajtó keretében egy pillanatra tétovázva megállt, félig hátrafordult, s egyik mezítelen karját magasra emelve, kezét a sarokvasnak támasztotta. Válla felett halkan hátraszólt:
- Ne felejtse el visszaadni a ceruzámat. És kiment."



https://moly.hu/konyvek/thomas-mann-a-varazshegy