A flagellánsokról és a bűntudat érzéséről

(Reakció erre: törölt blog)

Míg melegfelvonulások alig néhány évtizede vannak csupán, a BDSM-pride ennél jóval régebbi múltra tekinthet vissza. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint ugyanis ezek a menetek szervesen hozzátartoztak a 14. századi Európa látványához, valahogy úgy, ahogy a mostanihoz a mindenfelé eldobált elektromos rollerek, vagy a végeláthatatlan, csigalassúsággal csoszogó kocsisorok. Egy korabeli szemtanú pl. így számol be e bizarr jelenségről:

„A pestisjárvány kezdetén Németországban a lakosság vonulni kezdett az utcákon önmagát ostorozva. 1349. június közepén így érkeztek vagy hétszázan Svábföldről Strassburgba. Kijelöltek maguk közül egy vezetőt és még két másik mestert, akiknek minden utasítását véghezvitték. A nap első óráiban átkeltek a Rajnán, és a felduzzadt tömeg hatalmas kört alkotott. Ennek közepén az emberek, miután levetették felső ruháikat és cipőiket s csak sarokig érő vászon fehérneműiket hagyva testükön, egyik a másik után keresztbe tárt karokkal földre vetették magukat. Egymás fölött átlépve haladtak miközben gyengén érintették kengyelszíjaikkal azokat, akik már földre borultak; a sor végén levők, akik elsőként kuporodtak le újból fölkeltek, hogy magukat a csomókkal és négy vasszeggel ellátott szíjjal megostorozzák. És így haladtak tovább, népi kantátákat énekeltek az Úr segítségét kérve. Hárman közülük a kör közepére álltak s igen magas hangon énekelni kezdtek, hogy ezzel buzdítsák a többieket az ostorozásra, utánuk másik három követte őket, így maradtak egy rövid ideig, majd az ének meghatározott jelére valamennyien térdre roskadtak, karjuk keresztben, arccal a földön, imádkozva és vérezve...”

Amint az idézetből is kitűnik, akkoriban épp járvány dühöngött Európában; ráadásul, a két dolog (mármint a pestis és a flagellánsok menete) nagyon szorosan összefüggött egymással. Akkoriban ugyanis az emberek az ilyen közegészségügyi problémákat hajlamosak voltak Isten büntetéseként értelmezni; így aztán a védőoltások helyett is inkább az égi hatalmak kiengesztelésében látták a megoldást.

Ennek a kiengesztelésnek volt az eszköze a nyilvános, tömeges önkorbácsolás. A bűntudat eksztázisában égő emberek abból a - nem teljesen logikátlan – feltevésből indultak ki, hogy Isten szívét is meg kell lágyítsa ez az önként vállalt, hátborzongatóan kegyetlen vezeklés; és így talán végül lemond arról, hogy tovább büntesse gyarló és bűnös teremtményeit a fekete halál rettenetével.

Azóta persze nagyot fordult a világ. Ma már például senkinek nem jutna komolyan eszébe azt feltételezni, hogy létezhet az embernél hatalmasabb lény; azt meg pláne nem, hogy e lénynek engedelmességgel vagy tisztelettel tartoznánk. Ugyanakkor az is látszik, hogy a bűntudat érzése mégsem veszett ki belőlünk. Ellenkezőleg: meglehetősen sokan vagyunk, akik lelkifurdalásuk emésztő tüzében égve egész életünkön át szenvedélyesen éhezzük a büntetést – jóllehet, az már sokkal kevésbé világos, hogy mi magyarázza bennünk ezt a kiirthatatlan bűntudatot.

De bármi is az oka, a jelenléte nyilvánvaló. Aki valaha elolvasott legalább néhány oldalt valamely Dosztojevszkij-regényből az pontosan tudja: a bűn mindig bűnhődést követel. A bűnös nem nyugodhat addig, amíg meg nem kapja a tettéért járó, igazságos büntetést. Ez éppígy igaz fordítva is: aki arra vágyakozik, hogy megbüntessék, az bűnösnek érzi magát.

Persze, akármilyen súlyos vétkek terhelték is a magukat véresre korbácsoló emberek lelkét, ami azt illeti, túlságosan tiszteletre-, vagy pláne szeretetreméltónak az Istenük sem látszik. Hiszen a büntetésnek addig van értelme, amíg a bűnös lelkében fel nem ébred az őszinte megbánás: nincsen szenvedés, mely kínzóbb és katartikusabb lehetne a lelkifurdalásnál. Azt a bűnöst, aki tisztában van a bűnével, értelmetlen, sőt egyenesen kontraproduktív tovább fenyíteni. És hát, miféle magasztos, tiszta erkölcsű lény az, aki örömét leli a teremtményei hátán kiserkenő vér látványában?

Legalább ennyire nehéz tiszteletre- vagy szeretetreméltónak látni azt, aki bűntudattól gyötört embertársát használja fel, hogy általa elégítse ki érzéki vágyait. Azzal, aki önmaga megkorbácsoltatására vágyik, nem akkor teszünk jót, ha korbácsot adunk a kezébe. Hanem akkor, ha megpróbáljuk napvilágra hozni, hogy mi az, ami szüntelenül táplálja benne a bűntudat és a szégyen érzését.