Vigasztalás

Nincs igazuk azoknak, akik a világ romlásáról keseregnek. Az emberekben igenis van még jóindulat és segítő szándék. Nyilvánvaló bizonyítékát kaptam ennek tegnap este, amikor – hazafelé tartva – megálltam a biciklimmel egy bolt előtt, hogy beugorjak venni valamit.

Nem terveztem hosszabb időzést, úgyhogy csak gyorsan lezártam a kerékpárt, de a lámpákat már le sem kapcsoltam. Így történt, hogy azok bent tartózkodásom teljes időtartama alatt buzgón villogtak, ahogyan persze akkor is ezt tették, amikor dolgom végeztével, visszatértem hozzájuk végül.

Ezt nem is furcsálltam. Azt már viszont annál inkább, hogy valaki éppen matatott a lámpák körül. Ami azt illeti, egyáltalán nem volt ellenszenves jelenség: egy nálam talán valamivel fiatalabb, jól öltözött nő; amennyire a sötétben ki tudtam venni, kifejezetten rokonszenves, szelídségről árulkodó arcvonásokkal. Semmiképpen sem tűnt tolvajnak, úgyhogy inkább kíváncsisággal, mintsem aggodalommal közeledtem hozzá.

Amikor odaértem és számára is nyilvánvalóvá vált, hogy én vagyok a bicikli tulajdonosa, sietve magyarázkodni kezdett: látván, hogy bekapcsolva felejtettem a lámpákat, gondolta, megkímél mulasztásom következményeitől, tudniillik, hogy lemerüljenek az elemek bennük. Talán a kelleténél tovább fenntartott csodálkozó tekintetem tehette, hogy sietve elnézést is kért aztán.

- Semmi baj – feleltem gépesen, de rögtön eszembe is jutott, hogy ez elég sután hangzik, inkább meg kellene köszönnöm a figyelmességét. Csakhogy addigra már elsietett: alighanem zavarba hoztam kissé a viselkedésemmel.

Sokáig, tűnődve bámultam utána. Nem elég, hogy az ember annyi frusztrációt kénytelen viselni folyton – gondoltam akkor – de ráadásul még a vigasztalás ritka pillanataiban is mindig hibádzik valami. Itt van például ez a kedves, jóindulatú nő, aki még csak nem is rest segíteni egy ismeretlennek. Mégis bosszant, ha belegondolok, hogy sokkal-sokkal többet tehetett volna a boldogságomért, ráadásul szinte semmibe sem került volna neki mindez. És mégis, ha megkérném rá, biztosan nemet mondana.

Habár – helyesbítem magam, miután picit belegondolok a dologba – ez sem igaz. Hiszen valójában nekem magamnak sincs sejtelmem se arról, mit is kellett volna tennie, mit is vártam volna tőle. Azt persze a csontjaimban érzem, hogy valami hiányzik, mindig és nagyon, mint szomjazónak a víz, vagy virrasztónak az álom – de évtizedek óta képtelen vagyok - akárcsak önmagamnak – érthetően megfogalmazni: egyáltalán mi is lenne az.

Különben, mindegy is: a nő persze azóta régen eltűnt a szemem elől - egy ideje már valami távoli ködgomolyagot nézek csupán. Sóhajtok, felülök a biciklimre és elindulok a szipogó esőben a langyos és koromsötét későőszi éjszakába.