Paralel

Sötét falak, hol összecsomósodó, hol nagyobb teret adó tömeg: szabadság és fülledtség különös keveréke… Körülöttünk csillogóan extravagáns és bizarr ruhák, meztelenség, lakk és bőr látványa hullámzik a dübörgő basszusok ütemére.

Beszélgetni csak egymáshoz húzódva tudunk, aztán egy ponton hátra hagyom társnőimet és elindulok még beljebb, a pince mélyére.

A feszülő köteleken, állványokon túl az utolsó sarkot egy durva szövésű, áttetsző függönyön választja a terem többi részétől. Bent vonagló testek kusza halmaza. Ennél beljebb fizikailag már jó ideje nem vágyom. A por, a közösen használt lepedők nyírkossága, és szűk tér nekem most inkább taszító, de közben mégis végigpásztázom a teret, hátha van valami, ami más, ami vonzó, ami valódi…

Ő pont ilyen: hús és vér, inkább formás, mint vékony, hosszú barna haja csapzottan terül szét a vállán, ahogy a kanapé előtt térdel, szája tele; teste, mozgása buja, mélyről jövő, termékeny gyönyört ígérő.

Csendesen figyelem, ahogy bizonytalanul feláll, majd társa megfordítja, egy állványra döntve hátulról teszi magáévá. Minden nyers, közönséges mégis van benne valami, ami vonzza a tekintetemet… Aztán egyszer csak összeáll a kép.

A lányban Őt látom nyersebb formában: az ő íveit, az ő bujaságát, az ő szenvedélyét. ÉS a felismeréstől elmosolyodom…

---

Hajnalban mellette ébredek. A hosszú éjszaka után teste minden porcikája készséges.

Haja szétterül a párnán, kezem végig siklik az csodás íveken és hajlatokon, forrósága körbeölel. Egyszerre látom őt, látom magunkat, egyszerre vagyok kint és mélyen bent, benne vagyok, bennem van, hullámzásunk végtelen…