És elkezdődött!

Csak ülök a teraszon. Hans Castorp is megirgyelne talán, ahogy plédekbe tekerve nézem az idő múlását.

Az emlékeimben pár napban még a nyár van, annak csillogásával, hangjaival és illataival, de velem szemben a ködtől, párától sötétbe burkolt erdő, melynek levelei lassan zöldből színes barbákba, fényes vörösekbe és vakító sárgákba öltöznek át.

Ahogy az idő változott, úgy jöttek elő a ködből az emlékek. A mélyből így tör rám a sors és a megtörtént események hírnöke, és kitörölhetetlen karcokként minden gondolata érződik rajtam. Nem tudok olyat, amit nem tettem meg a múltban azért aki fontos volt, és azt hiszem mindent feláldoztam amit kellett. Fizikálisan, mentálisan és anyagilag is. Mindent. És mint sötét kútból egy kísértő kéz, úgy hat rám a mai napig. Igaz, símogat is a múlt emléke, szép van benne rengeteg. Talán irigységet is kivált, de leginkább akkor furcsa érzés, mikor a jövőt érzem épülni és meghallom hogy a jövő az a lehetőség, amiben a múlt vagy alappillér lesz, vagy jeges lavinaként zúdul majd a nyakamba maga alá temetve. Újra. Kilátástalan dolog.

Az egyik karom a múltban, a másik a jelenben. Az agyam pedig mint zabolátlan folyó a tengernél. Nem, nem áll le, csak próbál önmaga maradni. De vissza nem fordulhat már az a rendeteg dolog, ami lecsorgott rajtam a tenger pedig apránként elnyeli minden édes cseppem, ami gondolatként, tetként, vágyként jelen van.

Ülök a teraszon. Arcomon a eső próbálja lemosni a múlt apró szennyeit. A szépet nem tudja lemosni, az életem adnám érte, ha azt bárki próbálná elvenni. Csak esik az eső, már nedves rajtam a kockás pléd. Az összegyűlt víz pici fátyolként csorog bele a szemembe, majd megáll egy pillanatra és sós cseppként fut le az arcomról. Az édes, éltető esőből sós éstengernyi könnycsepp lett.

Szerettem a múltat. Feláldoztam mindenem a múltért. Érte!

Építettem egy jelent, amiben még a jövő is idializált virágoskertben lebegett elöttem, már kézzelfoghatóan. Mégis a múlt egy apró része teszi tönkre a jövőt.

Igazságtalan...