"Ami most van, elmúlt rég..."
Versem mint fakó szövetkabát enyészve roskad a szigorú kerevetre.
Messzi idők szállnak tova a moly lepte ég olykor volt bájos alkonyán.
Szürke, lanyha szellem mint kiölt fáradt bús-örök hervasztó magány,
hittem eltemet, magába zár, mikor leszáll az ágyra mellém heveredve.
Oh, ólomlábú percek, éveknek sajogva fájó örökkévalóságába veszve,
álomlépteken, lábujjon járva lopódzott utánam távol a tavaszi zöld határ
dombján reszketeg, korhadó tölgy, s görcsráncos ágán egy fekete madár...