Elbocsátó szép üzenet

Hat év.

Furcsa leírni ezt a számot. Hat év úgy, hogy valakit újra és újra elengedünk, aztán valahogy mégis visszatalálunk egymáshoz. Hat év reményből, várakozásból, találkozásokból, kimondott és kimondatlan dolgokból. Hat év abból, hogy valahol mindig ott volt bennem a gondolat: talán egyszer.

Talán egyszer majd jókor találkozunk. Talán egyszer majd nem kell titokban együtt lennünk. Talán egyszer majd nem csak egy darabot kapok belőled. Talán egyszer majd tényleg engem választasz.

Sokáig hittem ezekben a „talánokban”.

Pont ez volt az, ami miatt olyan nehéz volt elengedni téged. Nem azért, mert minden jó volt. Hanem azért, mert mindig volt valami, ami miatt azt éreztem, hogy talán még nincs vége.

Egy-egy mondat. Egy-egy gesztus. Egy-egy beszélgetés. Egy kis remény.

Én pedig ezekből újra és újra felépítettem magamban azt a jövőt, amit szerettem volna veled.

Közben pedig sokszor nem azt néztem, ami ténylegesen történt, hanem azt, amiről azt hittem, hogy egyszer majd történni fog.

Most már látom a különbséget.

És azt is látom, hogy hat év alatt hányszor jártam ugyanazt a kört. Elhittem, amit mondtál. Reménykedtem. Vártam. Megbocsátottam. Aztán csalódtam. Távolodtam. Hiányoztál. Visszataláltam. És kezdődött elölről.

Nem haragszom rád azért, mert nem tudtál az lenni, akire szükségem lett volna.

És már nem is akarom megfejteni, hogy miért nem tudtál.

Lehet, hogy voltak körülmények. Lehet, hogy voltak félelmek. Lehet, hogy voltak dolgok, amiket nem tudtál megtenni, vagy nem akkor, amikor nekem szükségem lett volna rájuk.

De ettől még nekem fájt.

És ettől még nekem is jogom van azt mondani: elég.

Nem azért, mert nem szerettelek.

Hanem mert már magamat is szeretnem kell annyira, hogy ne maradjak benne valamiben, ami újra és újra összetör.

Sokáig azt hittem, az lesz a legnagyobb veszteség, ha végleg elveszítelek.

Most kezdem megérteni, hogy nem téged veszítelek el.

Hanem azt a reményt engedem el, hogy egyszer majd azzá válik közöttünk minden, aminek mindig is szerettem volna.

És ez rettenetesen fáj.

De közben van benne valami felszabadító is.

Mert ha nem várok tovább arra, hogy egyszer majd eljön a megfelelő pillanat, akkor végre az én életem is elkezdődhet.

Nem akarok többé határidő nélküli várakozásban élni.

Nem akarom többé abból megállapítani, mennyit érek, hogy te mikor keresel, mit mondasz, mennyire hiányzom neked, vagy hogy végül engem választasz-e.

Én is választhatom magamat.

És most ezt teszem.

Nem akarom kitörölni azt a hat évet. Nem akarok úgy tenni, mintha nem lett volna fontos. Fontos volt.

Te is fontos voltál.

Szerettelek. Nagyon.

És valószínűleg mindig lesz a szívemnek egy olyan része, amelyik szeretettel fog gondolni arra a férfira, akit valaha annyira szeretett.

De már nem akarom ugyanazt a történetet továbbírni.

Mert én nem egy újabb fejezetet akarok ugyanebből.

Én egy új könyvet akarok.

Olyat, amiben nem kell várnom arra, hogy valaki végre eldöntse, akar-e engem.

Olyat, amiben nem kell morzsákból reményt építenem.

Olyat, amiben a szeretet nem csak szavakból áll, hanem jelenlétből, következetességből és abból, hogy két ember valóban ott van egymás mellett.

És talán egyszer majd lesz valaki, akivel ez természetes lesz.

De most nem őt keresem.

Most magamat keresem.

Azt a nőt, aki valahol útközben elveszett ebben a hat évben. Azt, aki többet akar az élettől. Aki alkotni akar. Szeretni akar. Élni akar. És aki nem akar többé egy fél életet egy „talán” miatt váróteremben tölteni.

Úgyhogy most elengedlek.

Nem dühből.

Nem azért, hogy majd hiányozzak.

Nem azért, hogy egyszer rájöjj, mit veszítettél.

És nem azért, hogy visszagyere.

Hanem azért, mert én tovább szeretnék menni.

Köszönöm azt, ami szép volt.

Elteszem magamban, amit szerettem benned.

Meggyászolom, ami sosem lehetett a miénk.

És elengedem azt, aminek már nem akarok több időt adni.

Remélem, egyszer tényleg boldog leszel.

Én pedig most megpróbálok végre boldog lenni nélküled.

Isten veled.