Az idő...

Van, amikor az ember már azt hiszi, hogy valamit sikerült elengednie.

Annyira sok idő telt el, hogy az ember megtanulta úgy élni a napjait, hogy az adott dolog már nincs állandóan jelen bennük.

Aztán egyszer csak történik valami.

És nem, nem egy apró emlékeztető, amin az ember mosolyog egyet, aztán megy tovább.

Hanem valami, ami tényleg megérinti azt a pontot, amiről már azt hitte, hogy nem is érzékeny.

Hirtelen újra ott van minden. Nem feltétlenül ugyanazokkal a gondolatokkal, mint régen, és talán már ugyanazt sem akarja az ember. Csak az érzés ismerős. Az a mélység, amiről azt gondoltuk, hogy idővel eltűnt.

És ilyenkor meglehetősen bosszantó rájönni, hogy az idő nem mindig úgy működik, ahogy szeretnénk.

Attól, hogy valami hónapokig vagy évekig nem okoz semmit, még nem biztos, hogy végleg megszűnt létezni bennünk. Lehet, hogy csak csendben volt.

És amikor visszatér, az ember hajlamos megkérdőjelezni mindent, amit addig gondolt.

Tényleg túl voltam rajta?

Tényleg elengedtem?

Vagy csak volt egy hosszabb időszak, amikor nem találkoztam semmivel, ami újra előhozta?

Nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy az ilyen visszatéréseknek van egy sajátos folyamata.. Amikor benne vagyunk, úgy tűnik, mintha megint az elején lennénk. Mintha az addig eltelt idő semmit sem számított volna.

Pedig számított.

Mert most már tudom, hogy egyszer ez is elmúlik.

Nem egyik napról a másikra. Nem attól, hogy eldöntöm. És nem attól, hogy megpróbálom meggyőzni magam arról, hogy nincs jelentősége.

Egyszerűen csak idő kell hozzá.

Megint.

Talán ez az egyik legnehezebb része annak, amikor valami mélyen megérint bennünket: tudni, hogy nem marad örökké, miközben éppen benne vagyunk, mégis úgy érezzük, mintha soha nem lenne vége.

És nem is kell most megérteni.

Nem kell eldönteni, mit jelent, miért történt, vagy miért volt képes újra ilyen erővel hatni.

Elég tudni, hogy egyszer már elmúlt.

És ha egyszer elmúlt, akkor valószínűleg most is el fog.

Csak ezúttal is ki kell várni.