Piros Ferrari

Van egy piros Ferrarim. 3,4 másodperc alatt gyorsul fel 100-ra. A végsebessége 325 km/óra .., de még soha nem tapasztalhattam meg... Igazából, az a legnagyobb baj, hogy nem tudok vezetni. Számomra ez az autó önmagában semmit sem ér. Viszont, nem mondok le róla! Egy nap, szeretném kihozni belőle a maximumot! Ott akarok ülni a férfi mellett, aki majd vezeti! Kezem finoman, bíztatón, a sebváltót markoló, erős kézfejére helyezni, és csak bámulni előre, ki a szélvédőn át, s mint az "Űrodüsszeia" űrhajója, úgy hagynánk magunk mögött ezt az idősíkot...
2009-ben, popsiig érő, szőke hajjal, szexi dekoltázzsal, full makeup-ban, combközépig érő lakkcsizmám tűsarkaival kopogva tipegtem a piros Ferrari-hoz. Telve voltam reményekkel, büszke voltam, és izgatott... A férfi beült mellém a nappa bőr, vadonat új ülésre a kormány elé. A slusszkulcsot elfordította, a motor mély hangom felbőgött. A szemeim csillogni kezdtek... Gombnyomásra nyílt a garázs elektromos ajtaja, egyre fentebb húzódott, és egyre több fény tódult be rajta! Vakítóan! Ilyen lehet a mennyország kapuja! Szinte hallani véltem az angyalok kórusát... Ekkor a garázsajtó nyekkent egyet, majd visszafele kezdett el ereszkedni. A félhomályban a férfi felé fordultam, aki a gyújtást éppen levette a kocsiról. A férfi elmagyarázta, hogy ez neki túl nagy felelősség, egyszerűbb kocsikhoz van szokva... Sóhajtott egyet, majd kiszállt a Ferrariból.
Teltek a hónapok, a sport autó pedig ott állt magányosan a garázsban. Egy nap aztán újra lett értelme a garázsba menni! Egy udvarias férfi cipelt karjaiban, majd a kocsi ülésére ültetett. Mellém huppant, a kulcsot a helyére nyomta, fordított rajta, ismet brummogott a motor, nyílt a garázs ajtó... és végre! Gázt adott! Kihajtottunk az utcára, végig mentünk rajta, majd kanyar, következő utca, megint kanyar, következő utca... Már alig vártam, hogy elérjük a főutat... Remegett a gyomrom, széles vigyor ült ki az arcomra... egyszercsak, még egy kanyar, és láttam, hogy ismét a házam előtt vagyunk. Nyílik a garázs ajtó... Csendesen visszaparkolt. Kérdésemre elmagyarázta, hogy nem érti, mi bajom, hisz ezt akartam; kihajtani a Ferrarival. Ő tett egy egész kört, és épségben vissza is hozta.
Nem érdekelt, hogy szép férfi legyen, vagy kigyúrt, nem számított hány éves, vagy mennyi pénze van, csak találni akartam valakit, aki tud vezetni egy ilyen kocsit! Olyat, akinek természetes, hogy tövig nyomja a gázt, és a maximumig gyorsul vele! Csak egyszer, csak egyetlen egyszer érezzem meg, milyen az!
Évek teltek el, és ez alatt, volt, aki nekivezette a kocsit az útpatkának, persze, csak kis sebességgel... Ha legalább nagyobb sebesség lett volna! Volt, aki megkarcolta a bőr ülést, de a főútról visszafordult, eszébe se jutott, hogy az autópályáig hajtson! Nagyon el voltam már keseredve. Eltékozolják ezt a szép autót! Minden egyes nap, amit tétován a garázsban töltött, nehéz kövek gyanánt nyomtak, aludni is nehezen tudtam... "Pazarlás" -suttogtam magamnak a sötétben.
Hamarosan megismertem egy embert. Aki egyből megértette a bánatomat! Gyorsan a kocsihoz vittem. A férfi nem szállt be a kocsiba, inkabb alaposan vizsgálódva körbejárta azt. Kapásból mondta a típusát, a gyártási évszámát, fejből tudta minden részletét... Próbáltam a kocsiba tessékelni, de ő inkább hazament... Másnap, egy szerszámos ládával tért vissza. Hónapok teltek el, és a férfi, lassan mindent megjavított a Ferrárin. Olyan volt újra, mint fénykorában. Gyorsan feldobtam magamra egy kis sminket, felhúztam a csizmáimat. Beültem a kocsiba mellé. Dörzsölgettem izgatottan a tenyeremet. "Lássuk! Lássuk!" -kiáltottam. A férfi ekkor bekapcsolta az autóban a zenét. Maxra tekerte a hangerőt. Dübörgött a basszus. Kérdésemre, hogy miért nem megyünk a Ferrarival sehová, elmagyarázta, hogy az nem az ő dolga. Hiszen, ő nem szeret vezetni. Szerelni, és közösen zenét hallgatni viszont, annál inkább! Továbbá, elmondta azt is, hogy örömet akart nekem szerezni azzal, hogy a megrongálódott kocsit ingyen helyrehozza. Megköszöntem, de pár nap múlva egy másik úriembert vittem a kocsim színe elé...
A férfi szemei csillogtak! Széles mosollyal nézett rám, aztán a kocsira, majd megint rám... Úgy éreztem, igen, megvan az én emberem! A helyünkre ültünk. Besüppedtünk, a vajpuha bőr ülésekbe. A férfi ekkor gondosan vizsgálgatni kezdte a biztonsági övet. Kérdezgetett, hogy van-e légzsák, mennyire biztonságos a személygépjármű... Visszakérdezett, hogy mit is mondtam, mennyi is a végsebesség? Hallván a válaszomat, szó nélkül kiszállt a kocsiból, és eltűnt. Néha jelentkezett, hogy mégis vezetné a Ferrarit, már bátorságot gyűjtött hozzá, de végül mindig hazament anélkül, hogy akárcsak kiállt volna a sötét garázsból... Egyszer nagyon szépen kért, hogy hadd próbálja meg újra! El akart indulni vele, de aztán rájött, hogy be van húzva a kézifék... "Engedd ki!" -javasoltam neki. A férfi rám nézett, szemében rettegés.., a fejét rázta ijedten, majd kiugrott a kocsiból, és elfutott. Hosszú idő telt el, keresett újra, hogy vezetni szeretné a piros Ferrarit! Már képes rá! Érzi! Nem hittem neki többé.
Kirúzsozom a számat, felgörgetem a lábszáraimon a fekete nejlon harisnyámat, lábfejemet a magassarkú, lakk cipőmbe csúsztatom... Kopogok le bennük a lépcsőn, egészen a garázsig. Gombnyomásra felnyílnak a piros Ferrari ajtajai... kecses mozdulattal beszállok a helyemre. Fekete latex szoknyám az ülésbe tapad. Az üres vezető ülésre tekintek. A kéziféket, latex kesztyűs kezemmel, finoman kiengedem. Hátradőlök az ülésbe. Nagyot sóhajtok, pushup melltartóban feszülő kebleim megemelkednek. Lezáródik a kocsi ajtaja mellettem. A másik oldalon szándékosan nyitvahagyom. Nincs útitervem. Mindegy, hogy kelet, vagy nyugat, csak száguldani akarok... Fekete tussal kihúzott szemeim lehunyom, és elképzelem, ahogy felnyílik a garázs ajtaja, ahogy gyorsul a kocsi, egész a maximumig... Hajlik a tér, változik az idősík... Gyorsak ezek a Ferrarik. Csak érdemes kipróbálni egyszer, mit lehet belőlük kihozni... Egyedül nem megy...