Gyönyörök kertje

Babakék égbolt alatt, rózsaszín gyönyörök. Bármennyire is sötétek a vágyaim, azok is csupán érett fekete ribizlik, vagy szedrek, esetleg bordó cseresznyék. Selymes zöld a pázsit, az ánuszokból is virágok nyílnak. Az ánuszrózsa is egy virág... A tisztáson látok egy magányos cseresznyefát, tele bíbor, édes cseresznyékkel! Tudom, hogy édes, ropogós, a legfinomabb! Ismerem ezt a fát. Többször próbáltam már megmászni, és néha sikerült megennem róla pár szemet, de még sosem laktam vele jól... Fekete alapon fehér pöttyös ruhában rohanok a fa iránt újra! Erősebb vagyok, mint valaha! Óvatosabb, tapasztaltabb! Emlékszem, melyik ág törött le a múltkor alattam... tapasztalatból tudom már, milyenek a könnyen hajló és törékeny ágak. Fent vagyok a tetején. Két kézzel, mohón kezdem tömni magamba a cseresznyét. Most jól akarok lakni! Most! Végre! Mennyit vártam erre! Mennyit éheztem! A két markomban cseresznye, nem tudok kapaszkodni... érzem, ahogy hatrabillen a testem. Zuhanok! A ruhám pöttyei hullámoznak a levegőben, mögöttem a babakék égbolt, a vattapamacs felhőkkel... Magas ez a fa, hosszú idő földet érni. Lelassul minden. Hallom a saját pulzusomat. Átvillan az agyamon; ismét éhes maradtam. Majdnem sikerült. Majdnem éreztem azt! A koppanást érzem csak helyette megint. Fáj. Egy majdnem maradtam, egy majdnem vagyok, üres...