Amit végült nem tettünk meg

A gimnáziumi éveim alatt különös, nehezen kategorizálható barátság szövődött köztem és az iskola egyik dolgozója között. Nem tanár volt, nem tartozott a klasszikus értelemben vett pedagógusok közé, egyszerűen csak ugyanabban az intézményben töltötte a mindennapjait, ahol én diák voltam. Mégis hamar kiderült, hogy sokkal több köt össze bennünket, mint puszta véletlenek: nagyon hasonló területen szerzett diplomát, mint amely felé én is ösztönösen vágyódtam, így a beszélgetéseink természetes módon mélyültek el, újra és újra egymásba kapaszkodva.

Végtelenül kedves volt, intelligens, finom humorral, és — bár ezt akkoriban talán még magamnak sem mertem bevallani — elementárisan vonzó. Ahogy akkoriban emlegettük, állatian dögös. Mégsem történt soha semmi, ami túllépte volna a kimondatlan határokat. Nem is történhetett. A köztünk húzódó éveken túl ott volt az a megkerülhetetlen valóság is, hogy felesége volt, és egy borzasztóan tündéri kislánya, akiknek a létezése nemcsak tényként, hanem erkölcsi keretként is jelen volt minden találkozásunkban.

A gimnázium végére azonban be kellett látnom, hogy az, amit addig könnyed kötődésnek hittem, valami egészen mássá alakult bennem. Belezúgtam, lassan, egyoldalúan, a kamaszkor minden túlzó intenzitásával. Nem volt ebben vágy a beteljesülésre, csak rajongás, idealizálás, és az a mindent elsöprő, 250 fokon izzó érzelem, amely kizárólag ebben az életkorban képes ilyen tisztán és fájdalmasan egyszerre létezni.

Végigkísérte a gimnáziumi éveimet: nemcsak a mindennapjaimat, hanem a döntéseimet is. Ott volt a pályaválasztásom dilemmáinál, segített tisztábban látni és felkészülni a harcokra, amikor az érettségi és később az egyetemi felvételi súlya egyszerre nehezedett rám. Olyan emberekkel ismertetett össze, akik azóta is meghatározó szereplői a szakmai életemnek, és akik nélkül ma egészen máshol tartanék. Ha egyetlen szóval kellene leírnom mindazt, amit iránta érzek, az a hála lenne. Egy mély, kimondhatatlan hála.

A gimnázium lezárultával a kapcsolatunk is átalakult. Nem ért véget, inkább elcsendesedett. Kissé eltávolodtunk egymástól, de soha nem szakadt meg végleg az a láthatatlan fonál, amely összekötött bennünket. Időről időre újra felbukkantunk egymás életében: rákérdeztünk a másik hogylétére, néha találkoztunk is, de az a bizonyos intenzitás már nem térhetett vissza. Én időközben kétszázötven kilométerrel arrébb költöztem, és a távolság, minden romantikája ellenére nagyon is valóságos határvonalnak bizonyult.

Voltak azonban pillanatok, amikor mégis megmozdult bennem valami. Egy-egy frissen feltöltött fotó, egy ismerős mosoly valamelyik felületen, és a szívem önkéntelenül megdobbant. Számtalanszor eljátszottam a bűnös, mégis ártatlan gondolattal: „mi lett volna, ha”. De ez a kérdés mindig bennem maradt. Soha nem öltött szavakat, soha nem lépte át a képzelet határait, épp úgy, ahogyan annak idején mi sem léptük át a sajátjainkat.

Eltelt azóta három hosszú év. Szeptember tájékán volt egy borzasztóan suta, már-már önironikus próbálkozásom a Tinderrel. Nem fűztem hozzá különösebb reményeket; néhány kútba fulladt beszélgetés után hamar világossá vált, hogy ez nem az én terepem. El is engedtem az egészet, anélkül hogy bármi nyomot hagyott volna bennem.

Viszont éppen ebben a kísérletező időszakban látogattam meg néhány barátomat, akik történetesen abban a városban élnek, ahol történetem főszereplője is. Addigra már viszonylag „hosszabb ideje” nagy volt köztünk a csönd: pár héttel korábban ugyan váltottunk néhány udvarias mondatot, de mélyebb vizekre nem eveztünk. Inkább csak tudtunk egymásról, valahol a háttérben, felszínesen.

Aztán, mintha a csillagok különös, kissé ironikus rend szerint álltak volna össze, pont ott, pont akkor újra keresztezték egymást az útjaink. Nevezhetnénk sorsnak, bár szilárd meggyőződésem, hogy emberek azért érkeznek az életünkbe, hogy tanítsanak valamit, így ezt nem nevezném egy véletlen „találkozásnak”. Hajnal kettőkor érkezett tőle az üzenet. Semmi felvezetés, semmi körítés, csak egyetlen mondat, amely egyszerre volt esetlen és sorsszerű: „Hali, előfordulhat, hogy tényleg téged láttalak Tinderen?”

Mit tud erre válaszolni az ember? Abban a pillanatban hirtelen újra tizenhat–tizenhét éves, zavarba ejtően bizonytalan kamasznak éreztem magam, aki hebeg-habog, pedig elvileg már mindketten felnőtt emberek vagyunk. Végül visszakérdeztem, talán túl könnyednek szánt, talán kissé védekező hangon: „Simán előfordulhat. De te mégis hogy keveredtél oda?”

A válaszból aztán egy egész éjszakán át hömpölygő beszélgetés bontakozott ki. Elmesélte, hogy hónapokkal korábban elváltak a feleségétől. Nem voltak veszekedések, nem volt dráma, csak az az egyszerű, kimondhatatlan felismerés, hogy a szerelem egyszerűen elfogyott. Közben új vállalkozásba kezdett, amely a rá jellemző módon különösen jól működött, sőt, profitábilissá vált. És bár ezt egy szóval sem mondta ki, én pontosan tudtam: szívdöglesztőbb volt, mint valaha.

Szóba került a társkeresés kalandos, sokszor inkább abszurd útvesztője is. Nevetve osztottuk meg egymással a szánalmasabbnál szánalmasabb tapasztalatainkat, de az idő mintha elvesztette volna az értelmét. Az éjszaka valahogy nem akart véget érni, mi pedig nem is siettettük.

Végül megbeszéltünk egy találkozót, hogy személyesen folytassuk a megkezdett beszélgetést, ahogyan korábban már ezerszer is. Semmiben nem volt ez eltérő a megszokottakhoz képest. Menjek fel hozzá, igyunk meg egy kávét, mint két barát, akik ezer éve nem látták egymást. Se több, se kevesebb.

Másnap délelőtt már kopogtam is az ajtaján. Széles mosollyal és egy istenien finom kávéval fogadott, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Hosszú, végtelennek tűnő órákon át csak ömlött belőlünk a szó; egyik történet hozta a másikat, és egyikünk sem akarta kimondani azt a mondatot, amely lezárhatta volna ezt a buborékszerű időt. Nosztalgiáztunk a gimis évekről, felelevenítettünk régi emlékeket, és olyan dolgokról meséltünk, amelyek valahogy az elmúlt évek során elvesztek vagy félbemaradtak.

Bennem pedig közben újra fellángoltak azok a gyermeki, vad és megmagyarázhatatlan érzések, csak most először, kivételesen nem társult hozzájuk bűntudat. Már nem a gimnázium vaskos falai között ültünk, a köztünk lévő korkülönbség is egészen elhanyagolhatónak tűnt, és azok az erkölcsi akadályok sem léteztek többé, amelyek egykor megkérdőjelezhetetlenné tették a határokat.

Ennek ellenére semmi jelét nem adtam a beszélgetésünk során, hogy bármi ki-kizökkentene a gondolataimból, pedig fejben már borzasztóan messze jártam. Figyeltem a szavaira, a gesztikulációira, nevettünk közben rengeteget, mindketten éreztük a szikrát, el is lőtt néhány flörtölős mondatot, amiket én mind lecsaptam valamilyen kis butasággal. Ez volt a felszín. De mindeközben újra meg újra elképzeltem, ahogy a falnak lök, harapdálja az ajkam és úgy szorítja a derekam magához, mintha nem lenne holnap. De végül megőriztem a titkomat, csak hagytam, hogy folyjon a beszélgetés a saját medrében, amíg ki nem fogyunk a szóból, anélkül, hogy elejtenék bármilyen „dugj meg légyszi” jellegű mondatot. Amin be kell vallanom, még én magam is meglepődtem. Mármint nem azon, hogy nem tettem meg, hanem hogy egyáltalán ilyesmi az eszembe jutott, ugyanis nem jellemző rám, hogy olyan emberekkel feküdjek le, akikkel nem hogy ne lettünk volna együtt, de még esélye sem lenne egy bármilyen jellegű párkapcsolatnak.

Persze, a fantáziák egyszerűek és csábítóak, a valóság azonban sokkal összetettebb ennél. Mert az ilyen pillanatok, bármennyire is próbálnánk könnyűnek, jelentéktelennek hazudni őket, óhatatlanul magukkal hozzák a kötődést. Itt nem két idegenről van szó, hanem egy szép, hosszú múltra visszatekintő barátságról, amelynek súlya van, története van, és amelyet talán nem lenne szabad egyetlen alkalom kedvéért kockára tenni. Ráadásul ez soha nem válhatna valódi folytatássá: kétszázötven kilométer választ el minket, mindketten hektikus életet élünk, több munkahellyel, szétszórt napokkal, és olyan felelősségekkel, amelyek az energiánk nagy részét felemésztik, ő például szinte minden nap jelen van a kislánya életében. Egy ilyen helyzetben a szex nem felszabadító lenne, hanem sorsfordító: a kapcsolat elkerülhetetlenül megváltozna. És ha ne adj’ isten túl jól sikerülne, akkor ott maradna a hiány, az újra és újra felbukkanó vágy, hogy ezt meg kellene ismételni, miközben pontosan tudnánk, hogy nem vezet sehova. Csak egymás iránt érzett, kimondatlan fájdalom maradna utána, amely lassan, de biztosan felőrli azt, ami addig tiszta és biztonságos volt közöttünk.

Úgyhogy végül megittam a második kávém maradékát is, és amikor úgy éreztem, fájó szívvel bár, de ideje búcsút mondani ennek a meghitt idillnek, felálltam. Lekísért a kapuig, nevettünk még egy sort, könnyelmű ígéreteket tettünk arra, hogy nem tűnünk el egymás életéből, hogy folytatjuk még ezt a beszélgetést, és persze találkozunk is. Elköszönésképp két puszit nyomott az arcomra, majd, teljesen váratlanul, egy harmadikat a számra is. Ez volt az a pont, ahol két választásod van: vagy udvariasan elneveted magad és fülig pirulva kilépsz a kapun, vagy hevesen visszacsókolsz, ami azt eredményezi, hogy az ágyban köttök majd ki valahogy. Én a második mellett döntöttem.

Ahogy visszaértünk a lakásba úgy lökött a falhoz, harapdálta az ajkam és szorította a derekamat magához, mintha az egész beszélgetésünk alatt mozifilmként vetítődtek ki elé a mocskos kis gondolataim. Egyszerűen vad és veszélyes volt az egész. Amikor elfektetett az ágyon úgy éreztem, mintha az elmúlt 6-7 évem összes beteljesületlen vágya és róla alkotott fantáziám egyszerre öltene testet. Egyetlen pillanatra úgy éreztem, mintha mindaz, amit addig csak elképzelni mertem, egyszerre talált volna utat magának. Csókolta a nyakamat, ujjaival már a nadrágom gombjával játszott én pedig teljesen elvesztettem az eszemet.

Hosszú hosszú percekkel később, épp amikor már túl messzire sodródtam volna, megszólalt bennem az az átkozott belső vészcsengő. Az a hang, amely ritkán, de akkor mindig tévedhetetlenül figyelmeztet: ezt most meg kell állítani, mielőtt jobban belegabalyodnánk a dolgokba. Nehezen bár, mégis elfogadta a döntésemet, amikor visszakaptam magamra a pólót és egy búcsúcsókot nyomtam az ajkaira, majd olyan gyorsan hagytam el a lakást, mintha menekülnék. Teljesen felhevült állapotban az ember egyébként sem hoz racionális döntéseket, ki kellett szellőztetnem a fejem. Én ide barátként, régi ismerősként érkeztem, egy pillanatig mégis egy félresikerült Tinder randinak éreztem magam.

Eltelt azóta néhány hónap. Többször is beszéltünk az ominózus eset óta, de személyes találkozóra azóta sem került sor. Nem szándékosan kerüljük egymást, de valahogy nem sikerült eddig összehangolnunk a naptárainkat. Alap esetben ez teljesen rendben is lenne, hiszen ezt tartottam a legjobb forgatókönyvnek, nincsenek ígéretek, nincs sérülés, azonban be kell vallanom, hogy teljesen befészkelte magát a fejembe.

Folyton az jár ismért az eszemben, hogy mi lett volna, ha ott és akkor nem állítom le, hanem csak hagyom, hogy a dolgok történjenek közöttünk. Vajon rosszul döntöttem és életem legjobb szexuális élményét hagytam ki? Nem tudom. De a vágy, amit jelenleg érzek, már szinte fizikai fájdalmat okoz.

Napközben őrületes gyakorisággal jut eszembe, ráadásul már az álmaimba is befészkelte magát. Félek azt mondani neki, hogy találkozzunk és csak szexeljünk egyet, többet úgy sem remélhetek tőle. A szívem mélyén én ezt nem szeretném, hisz tudom, hogy csak rettenetesen fájna. De közben meg teljesen kikészítenek azok a gondolatok, hogy újra meg újra át akarom élni azt a néhány pillanatot, amit teremtettünk a majdnem búcsúnk után. Azt akarom, hogy minden fantáziámat valóra váltsa, akarom hogy korhatárosak legyünk és kifulladásig keféljünk, egész éjszaka, legalább 6-8-10 menetben. Akarom a tenyerét a torkomon érezni, az ujjait pedig ahogy egyre mélyebben belém nyomja. Fel akarom fedezni a teste összes négyzetcentijét, megízlelni, megharapni, karmolni, csókolni, befogadni. Egyszerűen csak szeretni akarom őt egyetlen hosszú éjszakán át.

Azóta is ott motoszkál bennem ez a kérdés, amelyre nem létezik jó válasz. Nem tudom, melyik kimenetel fájna kevésbé, vagy éppen melyik lenne őszintébb önmagamhoz. A majdnem beteljesülés, amelyben megmarad a feszültség tisztasága, a vágy idealizált formája, érintetlenül, de örökre kielégítetlenül. Vagy egy újabb találkozás, ahol minden kontroll feloldódik, ahol nem marad tér a képzeletnek, csak a következményeknek.

Mert a „majdnem” kegyetlen műfaj. Nem ad megnyugvást, de nem is rombol le semmit végleg. Életben tart egy lehetőséget, amely egyszerre éltet és emészt. Ugyanakkor egy újabb találkozás sem ígér feloldozást, csak azt, hogy a vágy elveszíti a titok jellegét, és helyére lép valami sokkal bonyolultabb: a kötődés, a hiány, vagy éppen a csalódás.

Nem tudom, melyik lenne a jobb döntés. A távolság, amely megóv, de közben lassan felemészt. Vagy a közelség, amely mindent elsöpör, de talán pontosan ezért hagy maga után romokat. Lehet, hogy egyik út sem vezet megkönnyebbüléshez, csak másfajta fájdalomhoz. És talán éppen ez a felismerés a legőszintébb lezárás: nem minden történetnek van ideális végkifejlete. Van, amelyik nem azért marad velünk, mert megoldatlan, hanem mert megoldhatatlan. Mert néha nem az a kérdés, mit kellett volna tenni, hanem az, hogy együtt tudunk-e élni azzal, amit végül nem tettünk meg.