F.i.n.e. – feelings I’m not expressing

Néhány évvel ezelőtt egy különös véletlen sodort az utamba egy srácot, akiben döbbenetes módon önmagamra ismertem. Szinte fájó pontossággal tükrözte vissza mindazt, ami bennem is ott volt. A sors ironikus játéka, hogy akkoriban éppen a legjobb barátommal járt, ám a kapcsolatuk nem tartott sokáig.

A szakítás után valami egészen ritka módon minden a helyén maradt: a kötelékem és a barátságom is ugyanúgy megmaradt mindkettőjükkel, csak már nem hármasban találkoztunk, hanem külön-külön ültünk le kávézni, beszélgetni, nevetni – és néha hallgatni.

Nemrég újra felhívtam, csak úgy, érdeklődésből: hogy van, mi történik vele mostanában. A beszélgetés hamar mélyre ment – volt benne nevetés, volt benne könny, és volt benne az a ritka fajta őszinteség, amihez nem kell magyarázat. Egyszer csak megemlítette, hogy az itt megosztott írásaim annyira inspirálták, hogy ő maga is tollat ragadott. Megkérdezte, elolvasnám-e. Természetesen igen.

Ahogy haladtam sorain végig, olyan volt, mintha a saját gondolataim köszöntek volna vissza – ismerősen, mégis új megvilágításban. Mélyen megérintett. Talán azért is, mert bizonyos részeiben rólam szól. Amikor megkérdeztem, megoszthatom-e itt – ha már ő nem hajlandó regisztrálni a legvanillább srác lévén, akit ismerek –, csak annyit mondott: persze. Szóval íme, f.i.n.e:

Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mikéképpen tudnám jellemezni magam egy szóval vagy gondolattal, akkor azt mondanám, hogy én egy vándor vagyok. Szívek, lelkek, gondolatok, érzelmek és nemlétező világok vándora, az ismeretlen kalandora, egy gazdátlan árnyék, egy falkát vesztett magányos farkas. Aki számára a világ tele van újdonsággal, új érzésekkel és ismeretekkel, amelyek megismerése energiával tölti el. Akit az ismeretlen lelkek és szívek befogadása és megsegítése boldoggá tesz. Akinek a gondolatai személyről személyre, helyszínről helyszínre, életről életre szállnak, olykor olykor megpihennek, hogy erőt gyűjtsenek, de aztán mindig új tájak felé tekintenek. Akit a régi kapcsolatok ápolása és táplálása mellett az újak lehetőségének felfedezése éltet. Aki barangolásai során titkon az otthonnak nevezett helyet és utitársát keresi, miközben megpróbálja másokat is hozzásegíteni sajátjuk megtalálásához.

De be kell valljam, elfáradtam… Nincs erőm továbbra is a boldogságnak nevezett jelmezt hordani. Csupán csak szabadulni szeretnék a saját gondolataimtól, messzire menekülni a folyamatos zajtól a fejemben. Kimerültem, testileg, szellemileg, lelkileg, de legfőképpen érzelmileg és már nincs erőm reménykedve az ismertet és ismeretlent járni… Úgy érzem semmi vagyok, önmagam üres árnyéka, elvesztem és olyan mintha elszaladna felettem az élet. Mintha minden, ami boldoggá tenne, az eltűnne a világból, megszűnne létezni, a sosem volt valóság érzése ez…

"Megszakad a szív", kedvességből és empátiából szoktuk használni ezt a kifejezést, hogy éreztessük megértjük és együtt érzünk, hogy hangot adjunk a másokért való aggódásunknak. Érezted már, hogy megszakad a szíved (valakiért)? Akik igen, tudják mekkora súlya van igazán ezen szavaknak. Én éreztem... éreztem ahogy az érzéseim tőrökké alakulva nyársalják fel a szívem és annak tájékát. Éreztem, ahogy egy lelki állapot olyan fizikai fájdalmat okoz, amelyre azt hittem nem élem túl. Féltem, hogy ha teret adok az érzésnek, ha nem szorítom össze a fogam és küzdőm le minden erőmmel, akkor mások terhére leszek... ismét… életemmel, úgy mint halálommal is…

És azt érezted már, hogy béka van a torkodban? Aranyos szófordulatnak tűnik, nem igaz? De akik tapasztalták már tudják milyen a lenyelhetetlen csomó érzése. A leküzdhetetlen feszülés, amely fizikálisan csendre kényszeríti az ember száját. Amely miatt nem meri sóhajra nyitni ajkait, mert tudja, hogy akkor fuldokolva kapkodna levegőért. Amikor nem jön hang, a könnyek még is kiáltozva csordulnak…

Nem gondoltam volna, hogy egyszer kimondom ezeket a szavakat, hogy egyszer tudni fogom mi a gond velem, hogy egyszer összeáll a teljes igazság egy része is akár a fejemben. De úgy tűnik eljött az idő a kezdetre… Mert meghasadt a szívem, és béka van a torkomban, de ezeknek a szavaknak akkor is felszínre kell jutniuk.

Sosem kértem, hogy szeressenek... Sosem kértem, hogy fogadjanak el... Sosem kértem, hogy öleljenek úgy, hogy abba a világ is beleszakadjon... Pedig mindig és állandóan erre vágytam és vágyom a mai napig... Hogy megjelenjen az, aki az eddigi évek magányának fájdalmát egyetlen érintéssel képes semmissé tenni. Aki képes eltörölni a mindennapok kétségeit a puszta közelségével. Nem kértem és nem is kérem, mert képtelen vagyok azt hinni, hogy megérdemelném, hogy elég jó vagyok... És hogy miért?

Mert 'overthinker' vagyok, egy túlgondoló. Számomra minden apróság - legyen az egy szó, egy gesztus, vagy éppen a csend - gondolatok áradatát indítja meg, egyszerre, számtalan szálon futtatva és elviselhetetlen fordulatszámon pörgetve az agyam. A világot folyamatosan többszörös oldalról fogadom be, látom, hallom, szagolom, érzem, élem. És ez egyszerre érdekes, élményekkel teli, lehengerlő, de megterhelő és ijesztő is, mert sokszor a határaimat súrolom általa. A gondolataim állandóan töltve vannak a teoretikus ’mi van ha…’ forgatókönyvek megszámlálhatatlan áradatával…

És hogy mi a legrosszabb ebben?! Az, hogy az emberi kapcsolatokat is így élem meg. Minden kimondott szóban, látott gesztusban keresem a mögöttes jelentést, a hátteret, az eredettörténetet. Próbálom kigondolni, hogy mi vezetett az adott megnyilvánuláshoz. Ha valaki a telefonjára fókuszál, de mégsem válaszol, ha csendben bámul ki az ablakon, ha mélyeket sóhajt, ha lógatja a vállait, ha máshogy viselkedik mint szokott, az bennem párhuzamos scenáriók sorát hozza létre. Keresem, kutatom, melyik lehet az igazi valóság amiben éppen van, hogyan segíthetek, miképpen nyújthatok támaszt. Eközben pedig felemészt a tehetetlenség, valamint a kétség, hogy talán én hibáztam, talán én vagyok az ok...

Sokak számára ez lehet, hogy csupán drámának hangzik, színjátéknak, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Én lennék a legboldogabb, ha mindez csak dráma lenne, és nem a mindennapos valóság. Ha irányítani tudnám mindazon érzéseket, amelyek rajtam állandóan túlmutatnak, amelyek néha olyannyira lehengerlőek és intenzívek, hogy megbénítanak. A szívem olyan extra érzékenységgel lett legyártva, amelyet én sosem kértem, és amelynek nincs más módozata. Számomra a túlgondolás egy védekezési mechanizmus, amely az átélt traumák következtében alakult ki. Egy pajzs, egy elkerülési stratégia az ellen, hogy újra át kelljen élnem a fájó pillanatokat.Illetve legfőképpen a szándék, hogy másoknak ne kelljen egyedül átvészelni a nehéz pillanatokat, amelyeket nekem magányosan kellett.  

És hogy ez miben csúcsosodik ki igazán?! Három kategória és kevés ember alkotja a szociális hálómat, nem pedig 5 több száz személlyel, mint ahogy azt Dunbar hitte. Vannak az ismeretlen emberek; vannak azok, akiket ismerek és akikkel valamennyire rendszeres összeköttetésben vagyok; és vannak a fontos emberek. Ezek közül az utolsó kategória a legkisebb, a legnagyobb hangsúlyú, és a legveszélyesebb. Ugyanis, nekem nincsenek úgymond 'barátaim'. Akiket csak úgy ismerek nem tartom őket barátaimnak, akik pedig a belső körbe kerültek, sokkal többek, mint barátok. Sokkal de sokkal többek.

Ha valakit megkedvelek és valamilyen úton módon belép a belső körömbe, akkor az egy megváltoztathatatlan végső ítélet számára és számomra is. Mivel, hogy onnan többé ki nem kerül, soha. Valójában nem is én engedem be akarattal az adott személyt, hanem a tette és személyisége által önmaga helyét alakítja ki, amelyet elvenni tőle már nem lehet, nem tudok, nem akarok. Ők azok, akik a belső világom köré húzott falakon meglátták az illúziót, és azzal együtt a hatalmas kaput is, amely új vendégek kopogása után vágyakozik. Képtelen vagyok ezekre az emberekre máshogy nézni, máshogy érezni irántuk. Ők kéretlenül is kaptak egy darabot igaz valómból, bepillantást nyertek az én valóságomba. És ez nagy baj, mert sokszor fáj...

Fáj, mivel, hogy minden apró rezzenés, ami velük kapcsolatos letagadhatatlan hatással van rám is. Életük mozzanatai rezonálnak a szívemben és vízhangzanak a lelkemben. Sírok a szomorúságuk miatt, de ugyanúgy könny csordul a szemembe, ha boldogok, csak éppen az öröm miatt. És ha bármi történik velük, azt magaménak érzem. Ésszel tudom és felfogom, hogy ők nem én vagyok, hogy az ő életükben én sosem lehetek egy elengedhetetlen személy, hiszen ők máshogy élik meg a világot. Tudom, hogy őket más erők, más érzelmek hajtják, és ezt becsülöm. Mindennél nagyobbra értékelem a sokszínűséget, az egyediséget, a világ és benne az emberek személyének csodáit. De közben mégsem tudok mit tenni, az érzéseim folyamatosan győznek az ész felett. Vágyom a kapcsolódásra, arra, hogy legyen kit 'szeretnem', legyen kivel törődőm, és hogy talán egyszer majd valaki viszonozza ezt.  

Életem első és egyetlen kapcsolatának személyét is pont ezért nem tudom kevésbé szeretni, mivel ő fontossá vált. Egy férfi, egy hétköznapi srác, a maga boldogságával, a maga traumáival, és a maga történetével. Egy szerény és ártatlan személy, aki önmagával sincs békében, mégis kinyújtotta felém a kezét. Valaki, aki 29 évnyi magányt és beletörődést cáfolt meg egyetlen kérdéssel. Valaki, aki számomra gyógyír volt, és aki számára én szerettem volna viszonzásul támaszt nyújtani, egy olyan érzést, amely megnyugtatja, és amely azt sugallja számára, itt nem kell bátornak lenni, mellettem önmaga lehet. Valaki, akit szeretettem, szeretek, és aki talán ha csak egy múló pillanatra is, de éreztette velem, hogy szeretnek.

Tehetek bármit, ahogyan ő is, de mindig is az lesz számomra, aki megmutatta, milyen lehet a boldogság kéz a kézben... Majd utána azt is, hogy ez mulandó és milyen azt meggyászolni. Kétes dolgok maradtak utána, egyrészt a vele közös boldog és örömteli pillanatokról szóló emlékek, másrészt pedig a szakítása okán felmerült kérdések, amelyekre válasz már sosem érkezik. És habár azóta már rájöttem, hogy több szempontból sem tudtam volna megadni neki, amit keresett, de ő megadta nekem a remény érzését. A kapcsolat végeztével pedig nem az fájt a legjobban, hogy talán más mellett találja meg a boldogságot – mert annak örülök, hogy azóta megtörtént – hanem hogy ő kezdeményezett, mégsem érezte megfelelőnek, ami köztünk alakult. Az fáj, hogy ami érzést én a kapcsolatba fektettem és még akartam volna fektetni, az cél nélkülivé és haszontalanná vált a kimondatlan gondolatokkal együtt… Magamra maradtam mindazzal, amit én csak neki szántam, és amit másnak már nem adhatok. Egyedül maradtam… önmagammal…

Ugyanúgy a szívemnek legkevesebb baráti párom is folyamatos öröm és bánat okozója. Kéken ragyogó szemeikben a világ ellenállhatatlan pompában tündökölve tükröződik. Egyikőjüket még az egyetemen ismertem meg, ahol megkedveltem, beleszerettem, és ez azóta sem változott. Egy végtelenül kedves, intelligens, letisztult jellemű, de érzékeny és ártatlan srác. Merő elegancia, csodás külsőbe csomagolt letagadhatatlanul tündöklő belsővel. A másik pedig a párja, élete szerelme, aki képes volt röpke órák alatt átküzdenie magát számomra ismeretlenből a párja melletti és azzal egyenrangú pozícióba. Egy végtelenül energikus, befogadó, aranyos és nyitott srác, egy vagány táncos, egy aranyvörös vad oroszlán. Akinek nem csak a teste edződött meg az évek során, de a lelke és szelleme is. És aki ugyanúgy csendben küzd önmagával, miközben keresi a helyét a világban. Képtelen vagyok elképzelni az életem nélkülük, hiszen számos élményt és értéket adtak hozzá. De ugyanakkor összetör az is, hogy nem tudok kevesebbet érezni irányukba. Állandóan másra sem vágyom, mint azokra a hosszú és gondoskodó ölelésekre, amelyeket tőlük kaptam. Tudom, hogy megvannak a maguk nehézségei, tudom, hogy élniük kell a saját életüket, és egymást kell elsőnek tartaniuk. Ezt sosem cáfolnám meg, hiszen emiatt szerettem meg őket. A kapcsolatuk az, amely minden nehézsége ellenére is, de reményt nyújt számomra a hétköznapok komorában. De fáj, hogy nem tudok megelégedni annyival, amit korábban kaptam tőlük, ami törődést már rám áldoztak. Újra és újra át szeretném élni azokat a lélek gyógyító érintéseket. Nem bírom nem megérinteni őket, nem próbálni hozzájuk bújni. Ezek mind mind ellenállhatatlan afrodiziákumok a sóvárgó léleknek. Olyan égető vágy fog el, ha rájuk gondolok, amelyet még sosem éreztem azelőtt. Nem szimpla testi vágyakozás ez, hanem valami mélyebb és elemibb, valami tisztább és leküzdhetetlenebb. Aggódom értük, és minden erőmmel szeretném tudtukra hozni, hogy itt vagyok bármiben is keresnek támaszt, én nem megyek el. De közben folyamatosan nő a szakadék közöttünk, ők a saját indokaik miatt, én pedig erre válaszul azért, hogy megóvjam azt, ami a szívemből megmaradt… Habár ez hazugság… Valójában azért távolodom tőlük, mert úgy érzem csak teher vagyok számukra…

Ők hárman vannak személyes univerzumom középpontjában, gravitációs kútként vonzva minden idegszálam és vágyam, elnyelve gondolataim nagy részét. Lelkileg, szellemileg és testileg is megmásíthatatlan érzelmek fűznek hozzájuk. Minden tőlük távol töltött pillanatban szorongató érzés és testi fájdalom emlékeztet az irántuk táplált érzéseimre. Pedig a hozzájuk fűződő vörös fonál már rojtos és viharvert, de mégsem szakad el, az én szívem képtelen felejteni. A párkák ollója nap mint nap kaszabolja ezt a szinte láthatatlan szálat, de én mégsem tudom elengedni, mert rettegek az érzelmek halálától.

És hogy mint mond erre a szakértelem?! Első körben is azt, hogy ez 'szorongó függés'. Szorongok, mert a legfontosabb emberek társaságát kivéve soha és semmikor nem lehettem igazán önmagam, maszkok nélkül. Vagyis életem minden napján, amit nélkülük élek meg, álarcot hordok. De ezek miatt egy idő után már az ő közelükben is felkerül ugyanaz a hamis képmás, mert félek, hogy elveszítem őket. Félek a magánytól, attól, hogy soha senkinek nem fogok kelleni, hogy soha senki nem fogja visszaadni azt a szeretetet, amit én akarok adni másoknak. És ez a félelem függővé tesz, mint egy drog, ahol az eufória érzését nem anyagok adják, hanem személyek. Szorongok azon emberek miatt, akiktől függök, akiktől az én kaotikus világomban az 'otthon' érzése származik. Ironikus, nem?! Amikor ránézek az emberek arcára, olykor meglátom szemük mélységeiben azon szomorúságot, amelyet én érzek, mintha csak tükörbe néznék. Ilyenkor ösztönből minden gondolkodás nélkül odalépnék és mondanám, hogy: „Itt vagyok, nem vagy egyedül, borulj a vállamra, én pedig a tiédre rogyok. Együtt sikerülni fog.” De a világunk és kultúránk nem ad erre lehetőséget, sőt, minden őszinte érzés kárhoztatva van. Hiszen, ha egy gyermek esetén tenném ezt, akkor pedofil vagyok, ha egy férfi esetén akkor Istentelen, ha egy nő estén, akkor törvénytelen. A kedvesség és szeretet eretnekként üldözött fogalom a jelen társadalomban. Pedig én nem akarnék többet, mint a másik szívének belső kamrájában pislákoló lángot saját erőtlen szikrámmal tápláni. Hátha a kettő együtt új tűzre pattan, és oly vakítóan lobban fel, hogy képessé válik elűzni a legmakacsabb sötétséget is. Mégis minden egyes ilyen alkalommal megtorpanok, és erővel maradásra kényszerítem önmagam, mivel ez a viselkedés bűntett a társadalom szemében.

A másik diszfunkció pedig a funkcionális depresszió. Hangzatos dolog... A lényege, hogy mindaddig amíg van funkcióm, legyen az munka, barátok, család vagy bármi, ami leköt, ami tereli a figyelmem, ami céllal lát el, addig a negatív gondolatok teljesen háttérbe szorulnak. Majdhogynem eltűnnek, de nem teljesen, azért sem, mert ahogy a szerepem véget ér, szépen lassan visszakúsznak a tudatos világba, kezdődik a depresszív hajtóvadászat... Mint a sötétben portyázó oroszlánok cserkészik be a nyugodt állapotom. Egyszerre csak egy túlgondolt kétség jelenik meg, majd egy újabb, és újabb, mint ahogy a préda észreveszi a sötétben lapuló üldözőit. A végén pedig a túlgondolás teljes sávszélességén marcangolják fel a napközben szerzett minimális boldogságot, mint a rútul elejtett vadat. Leggyakrabban esténként, de a nap bármely 'magányos' pillanatában megtörténhet ez a küzdelem.

És hogy mi van ezen túl? A nevek listája hosszú, de nagyrésze kifakult már az évek alatt, csupán az üresség, a félig leomlott és céltalan vágyakozás maradt. Öröknek hitt barátságok, kezdeti rejtett csodálatok, titkolt szerelmek, és sok más, akikkel már nem tartom a kapcsolatot. Ellenben a fontossága az életemből kilépett személyeknek nem változott, ahogy rám tett hatásuk sem, és az irántuk táplált érzelmeim sem halványultak. Nem múlik el hét, hogy ne jutnának eszembe, hogy ne képzelném el a sosem volt valóságok kitalált és meg nem valósult pillanatait. Ezen személyeket félretéve pedig aktívan 3 ember vesz részt életem hullámvölgyeiben, akik lelki és szellemi oldalról töltenek be szerepet, fizikai függés nélkül.

Az egyik ilyen személy, egy volt egyetemi hallgatótársam. Az egyetlen, aki az egyetem óta kitartott mellettem és a barátságunk mellett. Akivel, ha nem is feltétlenül naponta, de minimum hetente többször megosztjuk mindennapjaink ügyes bajos dolgait, életünk lapjait, örömeit és bánatait. Legyen szó egy vicces élményről a tömegközlekedésen, egy kínos helyzetről munka terén, vagy akár valami bosszantó történésről családi oldalról. Egyeseknek ez lehet felszínesnek tűnik, de számunkra ez jelenti a gőz kiengedését. Tanácsot adunk és kérünk, meghallgatunk, ha kell véleményezünk, megerősítünk, vagy éppen cáfolunk, de mindig figyelünk egymásra. Számára sem volt kegyes az élet, neki is kijutott bőven a traumákból, de mégsem adja fel, keresi a lehetőségeket és teszi a lépéseket egy szebb jövő felé. Ő volt az első, aki megismerte igaz valómat, és aki elfogadva ezt a maradás mellett döntött. Aki azóta is hozzájárul a bennem érő valóság formálódásához. Vele minden megosztott szó természetesnek és könnyednek hat. Örökké hálás leszek neki azért, amit eddig tőle kaptam, és remélem méltó bartárja maradhatok élete során.

A másik személyt az élet fintorának köszönhetően egyetlen kapcsolatom által ismertem meg jobban és igazán. Egy Amerikában fogant, Erdélyben született, de arab származású Magyarországon élő lány, akin ahogy ő fogalmazna, többször keresztül ment az élet, mint egy szerető férfi. Mégis kitart, blogokba, slamekbe és versekbe foglalja mindazt, amit átélt és halad előre. Próbálkozik, és küzd az élet kihívásai ellen. Sőt, BDSM rajongóként beleveti magát a fájdalmak tengerébe, hiszen ahogy mondani szokta, "ha mindketten sírtok, akkor az nem erőszak." Vele közösen alkotjuk a lelki nyomorultak anonym gyülekezetét. Habár nem beszélünk gyakran, inkább csak össze vissza, kaotikusan, mint az életünk. De ha szóba elegyedünk, akkor mindig elmerülünk egymás lelki világában, a dolgok mélyére nézünk. Vele soha semmiben nem alkalmazunk filtert, hanem az élet és test örömeit puritán, profán és velős módon taglaljuk. Fedetlenül és leplezetlenül boncolgatjuk az élet értelmét?! vagyis inkább értelmetlenségét és igazságtalanságát.

A harmadik pedig az unokatestvérem, értelmi másik felem. Valaki, akivel, ha nem is teljesen, de számottevő mértékben egyezik világnézetünk, gondolkodásmódunk, érdeklődési körünk, és akivel jól kiegészítjük egymást, még törött lábak esetén is. Egy személy, akit fiatal korában többször megtört az élet, és aki a mai napig magán viseli ennek sebeit láthatatlanul, elrejtve a világ szemei elől. Egy kedves de szikár lélek, aki gyengéd azokhoz, akik megérdemlik és rászorulnak, és akinek ezen természete a hobbijain is meglátszik. Vele elég ritkán van lehetőségem komoly beszélgetésre, de akkor azt mindig egy séta közben ejtjük meg. Fél szavakból, apró utalásokból is megértjük mire gondolhat a másik, és ezáltal sosem kényszerítjük arra egymást, hogy kimondjuk, amit nem merünk, vagy nem tudunk. Elmélkedünk, filozofálgatunk, nevetünk, búslakodunk, és közben tudjuk, hogy ha mégis bátorságot vennénk a szavakhoz, akkor a másik ott lenne, hogy első körben hallja és segítsen.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor hol van a családom? Nos, ők a kispadosok, őket már rég kiállította az világ (vagy éppen én, mikor hogy) az életem alakulásából. Sokukkal elhalványult, vagy éppen meg is szakadt a kapcsolatom, mások pedig eltávoztak. Aki pedig maradt, nos, őket én hagyom ki az akadályaim leküzdéséből, mert rettegek, hogy mi van, ha nem marad semmi azokból, akik az első otthonomat adták. A tőlük kapott puszik, érintések és ölelések sem okoznak nyugalmat már. Sőt, inkább távolságtartásra sarkallnak, mert félek, hogy ha túl közel kerülnek, akkor meglátják az előlük elrejtett igazságot. Részben ezért is költöztem el otthonról, mert habár egyszerűbb lenne azt állítani, hogy a függetlenséget és szabad magánéletet kerestem, de ez csupán féligazság lenne… vagy még annyi sem. Valójában elmenekültem a vágyaik elől, amelyeket én sosem válthatok valóra. Képtelen vagyok a szemükbe nézve kijelenteni, hogy mindaz, amit maguknak álmodtak, nem én vagyok, sosem lehetek az, én nem is akarok az lenni, mert akkor önmagamnak is hazudnom kellene. Én más vagyok, ha akarják, ha nem… Ennek ellenére sem bírnám ki, ha őket is el kellene veszítenem…

Igy alakul hát az én kicsiny és egyre szűkülő kaotikus kozmoszom... vagyis inkább őskáoszom. Egyre kevesebb energiám van arra, hogy nyissak a világ felé, hogy megpróbáljak kapcsolatokat kialakítani, hogy bízzak a holnap ígéretében. Félve a csalódástól, és attól, hogy elhagynak, inkább a lehetőséget sem teremtem meg ezen érzéseknek. Ez vagyok én, ha akarom, ha nem. De ezeket az embereket, az ő szerepüket, és az irántuk érzett érzéseimet a megannyi fájdalom ellenére sem cserélném le semmire. Ők azok a támasztóoszlopok, amelyek megakadályozzák, hogy a hosszú és magányos évek alatt felgyülemlett traumák összenyomjanak. A túlzó és túláradó érzéseket sem szeretném feledni, hiszen a fájdalom mértékéből látszik mennyire is fontosak számomra ezek az emberek. Ha pedig ez a küzdelem kell ahhoz, hogy tudjam valós a világ, amiben élek, hát legyen, tűröm amíg bírja a testem.

A kínt pedig magamba folytom, minden mással együtt, mert eddig még soha senki nem vette észre rajtam, hogy ezekkel küzdök, és valahol nem is szeretném, hogy megtegyék. Legbelül ordítok és kiáltok: "vegyél észre", de a felszínen csupán mosolygok. Mert félek, hogy ha kiderül, ami az árnyékban lappang, akkor még kevesebben lesznek, akikkel kapcsolatot tudok kialakítani, illetve, hogy azok is elhagynak, akik eddig az életem részei voltak, és akiknél való énem szilánkjai lapulnak elbújva. Valamint hogyan várhatnám el másoktól, hogy megértsenek, ha sokszor önmagamat sem értem, ha érzéseim és gondolataim saját magam számára is kezelhetetlenek és irányíthatatlanok. Néha úgy érzem megnyugtatna az, ha senki sem emlékezne arra, hogy létezem. Hogy a magány inkább áldás, mint átok, mivel így kisebb az esélye annak, hogy valaki ismét megérintse a szívem. De ugyanakkor félek attól is, hogy milyen sötét gondolatok kerülnének felszínre, ha magányomban még mélyebbre süllyednék elmém rétegeiben.

Ezek azok a gondolatok, amelyek kimondva jelentéktelennek hatnak mások megpróbáltatásaitok és küzdelmeihez viszonyítva, de bennem megtöltenek egy óceánt, amelyen folyamatosan vihar dúl. Mert nem akarnám kisajátítani ezeket az embereket. Nem akarnám, hogy napjaik minden pillanatát rám szenteljék. Nem akarnék a figyelmük középpontjában lenni a nap minden percében, az év minden napján. Nem akarnék minden ébren vagy álomban töltött percben a terhükre lenni. Hanem önző módon részesülni akarok a boldog pillanataikból, részese lenni az ő életüknek lapjainak, akár csak egy sornyi tartalomként is. Valamint, ha nem is nagyon, de legalább is egy kicsit fontos szeretnék lenni a számukra. Éjszakánként vágyálmaim kitalált világába menekülök, hogy mesterkélt nyugalmat kényszerítsek magamra legalább addig, amíg elalszom, aztán másnap reggel indulhat újra a küzdelem. Ugyanazon érzésekkel kelek fekszem, sőt, néha még álmaimba is követnek ezek a vívódások.

A kérdések és a kétségek pedig csak tovább gyűlnek... Milyen az az ember, aki csak az adott pillanatban, közegben és helyzetben képes megélni az érzelmeit, de utána azok szinte elhalnak? Miért van az, hogy a számomra fontossá vált embereket változatlan mértékben szeretem örökké? Tényleg szeretet az, amit érzek, vagy csupán a szeretet érzését szeretném?! Éreztem valaha igaz szerelmet, vagy ez csupán vágy a szerelemre?! Tényleg képes vagyok egyszerre több embert is ugyanolyan erőteljesen, megmásíthatatlanul és izzóan szeretni?! Miért sóvárog a mindenem egy olyan személy ölelése felé, aki végre megadná az „otthon” érzését, amikor van családom? Miért ennyire félelmetesek a szavak, pontosabban a kimondásuk? Miért? Miért? Miért?  

Folyamatosan gyarapodnak ezek a kételyek, miközben egyre inkább úgy érzem, mintha egy fátyol ereszkedve közém és a világ közé. Mintha nem is én élnem a saját életemet, hanem csupán szemlélő lennék benne. Az érzéseim tompák, haloványok. Csupán azok közelében szakad át a világot tőlem elválasztó réteg, azok közelében válnak élettel telivé az érzések, akik fontosak számomra. De amint eltávolodnak, velük együtt a valóság színei is kifakulnak, újra meghasad a szív, és béka szorul a torkomba. És ezzel be is zárul az ördögi kör és kezdődik minden elölről... Nem kérek, csak vágyom... Követem az élet hullámait, erőt veszek magamon amennyire csak lehet és várom, hogy vajon végre kisüt a nap, vagy elnyelnek a mélység habjai…