Alkalmas ismeretlen

A középiskolában emelt matek-infóra jártam utolsó két évben. Nagyon érdekes a bennem rejlő ellentét, hisz ezek után bölcsész lettem az egyetemen, máig nem érti senki, hogy miért, pedig „milyen szép gazdasági pálya álhatott volna előttem”. Idén viszont befejezem az egyetemet, és most, hogy a végéhez közeledik ez az időszak, gyakran gondolok vissza arra, hogyan is kerültem ide... Néha még mindig megmosolygom, amikor valaki rákérdez, hogyan lettem „matekosból” bölcsész. De azt hiszem, mostanra értem meg igazán, hogy nem is akkora ellentét ez, mint amilyennek elsőre tűnik. A logika és a kreativitás nem zárják ki egymást — sőt, kiegészítik. Ugyanaz a kíváncsiság hajtott végig: megérteni a világ működését, csak éppen a számok helyett a szavakon keresztül.

A középiskolás matematika tanáromnak volt egy szava járása, ami úgy hangzott, hogy „most válasszunk egy alkalmas ismeretlent”. Rengeteget nevettünk rajta az akkori padtársammal, hiszen ezt már unásig ismételgettük és semmi értelme nem volt – legalábbis akkor. Azóta viszont néha eszembe jut, hogy ez a mondat mennyire jól illik az élet más pillanataihoz is.

Ez pont a napokban jutott eszembe egyébként, amikor csak úgy sétáltam az utcán, fülhallgatóval a fülemben, amiben éppen valami nagyon mély jelentésű alter zene szólt, és amikor felnéztem, összeakadt a tekintetem egy idegenével. Csak néhány másodperc volt, mosolyogtunk, majd elsétáltunk egymás mellett, de az agyamban egymillió forgatókönyv játszódott le, (ahogy mindig). Néha azon kapom magam, hogy belefeledkezem egy pillanatba. Egy futó szempár, egy mosoly, egy idegen arcvonása, amit addig sosem láttam, mégis képes belém égni. Ahogy sietve elhalad mellettem valaki az utcán, az erdélyi kisváros zajában, egy pillanatra úgy érzem, mintha csak ketten maradnánk. Mintha a világ elhalkulna körülöttünk, és ott lenne a gondolat: mi lett volna, ha csak úgy odalép hozzám… és megcsókol?

Lehet, hogy ez valami nagyon elcseszett fantázia a fejemben, de többször fordult már elő velem, hogy csak láttam az utcán egy „alkalmas ismeretlent” és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha…

Persze tudom, hogy a valóságban ez lehetetlen, sőt, abszurd lenne. Az élet nem egy romantikus film, ahol két idegen összeütközik a sarkon, a könyvek a földre hullanak, és a jelenet egy váratlan csókkal ér véget. Mégis, a fantázia játékában nincs határ. Elképzelem, ahogy az ismeretlen szemében hirtelen kíváncsiság gyúl, ahogy a szívem vadul kalapál, és ahogy az ajkaink egy szóra sem méltatva találkoznak. Egy olyan csókban, ami semmit sem ígér, és talán semmit sem követel – mégis mindent ad. Kipirult arcok, forró lehelet, ahogy az idegen, akinek még a nevét sem tudod csak nekilök a kisbolt falának, és úgy falja fel a szád, ahogy még soha senki nem tette.

Korábban írtam egy blogot egy férfiről, azzal a címmel, hogy „nem te hiányzol, csak a jó szex, amit veled éltem meg”. Vele volt egy mindent elsöprő, heves pillanatunk, amikor egy szakítás után hosszú ideig nem találkoztunk, és mikor újra láttuk egymást, szinte felgyulladt a levegő. Gombok szakadtak le, vérfoltok maradtak a fehér paplanon, ahogy egymásnak estünk és csak csókoltuk egymást, mintha nem lenne holnap. Valami ilyesmi játszódik le a fejemben minden „alkalmas ismeretlennél”, akivel érzem azt a testi, fizikai vonzalmat.

Van benne valami végtelenül izgalmas. A szabadság érzése. Hogy egy pillanatra le lehetne vetni a társadalmi szabályokat, a szokásokat, a félelmeket. Nem érdekelne, ki ő, mit dolgozik, hány éves, mi a múltja. Csak az a jelen maradna, tisztán, nyersen, édesen. Egy ismeretlen illata, bőrének közelsége, a város fényeinek villódzása a hátterünkben.

Ez a képzeletbeli csók nem a szerelemről szól. Nem arról, hogy megismerjük egymást, vagy hogy holnap újra találkozzunk. Sokkal inkább a pillanat erejéről. Arról, hogy merünk létezni egy szívverésnyi ideig úgy, mintha nem számítana semmi más. Mintha a csók maga lenne a szabadság. Talán mindannyiunkban ott él ez a vágy. Az ismeretlen vonzása, a tiltott izgalma. Nem azért, mert valóban megtennénk, hanem mert jó eljátszani a gondolattal. Hogy milyen lenne felszabadulni minden "illik" és "nem illik" alól, és egyszerűen hagyni, hogy a vágy vezessen.

Néha arra gondolok, hogy ezek a fantáziák segítenek élni. Mert bár a hétköznapokban nem csókoljuk meg az idegent a járdán, valahol mélyen mégis erőt ad, hogy elképzeljük: van bennünk bátorság, tűz és szabadságvágy. És ki tudja? Talán egyszer az élet mégis úgy hoz egy pillanatot, ahol két idegen tekintete nem engedi el egymást. És akkor a képzelet valósággá válik.

De addig is, marad a vágyakozás. Egy titkos mosoly, amit csak magamnak őrzök, mikor elhalad mellettem valaki, akit sosem fogok újra látni. És a gondolat: mi lett volna, ha…

Talán végül is ez az egész erről szól. Hogy az életben is ugyanúgy „választunk egy alkalmas ismeretlent”, mint a matekórán, csak itt nem x-et keresünk, hanem önmagunkat. A képletek helyett érzésekben, pillanatokban, tekintetekben oldjuk meg az ismeretlent. És bár nincs egyetlen helyes megoldás, mégis mindegyik tanít valamit: arról, hogy mit jelent élni, vágyakozni, hinni valamiben, amit talán sosem kapunk meg.

A középiskolában még azt hittem, a logika mindenre választ ad. Ma már tudom, hogy néha a legszebb dolgokat nem kiszámolni kell, hanem csak megélni. Talán ezért lettem bölcsész: mert a szavakban, az érzésekben, az ismeretlenben találtam meg azt, amit a számok között nem lehetett. És ha legközelebb megakad a tekintetem valakin az utcán, talán újra csak mosolyogni fogok – és hagyom, hogy az élet maga válassza ki helyettem az „alkalmas ismeretlent”.