Csak folytatni, ott, ahol legutóbb abbahagytad

Van az a pont, amikor az ember egyszerűen belefárad. Nem a munkába, nem az egyetembe, nem az emberekbe, hanem az ismerkedésbe. Pontosabban: az online ismerkedésbe. Van az a pont, amikor már nem arról van szó, hogy nincs kedved randizni, vagy hogy nem találsz senkit, aki érdekelne. Hanem egyszerűen… elfáradsz. Belül. Belefáradsz abba, hogy mindig újra és újra el kell kezdeni. Elölről. Mindig elölről.

Belefáradtál abba, hogy minden egyes „match” után újra és újra el kell kezdeni elmesélni a saját történetedet. Honnan jössz, mit szeretsz, mit utálsz, mik a céljaid, milyen kávét iszol, hova mennél el nyaralni, és persze a klasszikus: „Na, és te mit keresel itt?” Folyton folyvást elölről mesélni magadról, elölről megnyílni, elölről megint lelkesnek lenni, mintha az előző tíz csalódás meg sem történt volna. Elölről válaszolni a sablonos kérdésekre – „Mit csinálsz szabadidődben?”, „Mi a kedvenc filmed?” –, miközben belül pontosan tudod, hogy ha valakinek valóban fontos lennél, ezeknél sokkal mélyebb dolgokra lenne kíváncsi. De hát ez a szabály, nem? Játszani kell a játékot. Mert ha nem játszol, kimaradsz.

Aztán jön egy beszélgetés, ami más. Legalábbis annak tűnik. Megnevettet, odafigyel, kérdez. Nem a szokásos üres “Szia, mizu?”-val kezd, hanem tényleg érdeklődik. Lelkesen pötyögsz vissza, mosolyogsz a telefonodra, és azon kapod magad, hogy újra hiszel valamiben, amiben már régen nem hittél: hogy talán most sikerülhet. És tényleg. Elhív randira. Felveszed a kedvenc ruhádat, a hajad is jól áll, a szemedben ott van az a furcsa kis izgalom, amit már rég nem éreztél.

A randi jól sikerül. Nevettek, beszélgettek, kicsit zavarban vagy, de ez most jóleső zavar. Van egy-két red flag, persze, de kit érdekel – mindenki hord magában sebeket, te is, ő is. Ezek még kezelhetők, fejlődhetők, mondod magadnak.

Aztán a végén megcsókol. És ott, abban a pillanatban valami megmozdul benned. Mert a nők többsége ott, abban az egyetlen pillanatban dönt. Nem tudatosan, nem logikusan, hanem ösztönből. A test, a szív, a lélek egyszerre mondja: igen vagy nem. És te érzed, hogy most talán inkább igen, de nem biztos, majd a következőnél kiderül.

Aztán hazamész. És vársz. Jön is pár üzenet, beszélgettek, de valahogy a lendület megtörik, valahogy más a hangulat. Írtok még pár üzenetet, talán napokig is, de a második randi valahogy sosem jön el. Aztán egyszer csak eltűnik. Nem ghostingol teljesen, csak „elfelejt” válaszolni. Kifogy a téma. Majd jön a klasszikus mondat: „Most nem állok készen egy kapcsolatra.” Vagy: „Te tök jó csaj vagy, de most inkább magamra szeretnék koncentrálni.” A férfi „rájön”, hogy igazából nem akar kapcsolatot, vagy épp csak szexet akart, esetleg épp most jött rá, hogy önmagával sincs rendben. Vagy egyszerűen csak nem te vagy az, bármit is jelentsen ez. Esetleg a csend. A nagy, nyomasztó, minden kimondatlanságot magába nyelő csend. És te megint ott maradsz a képernyővel a kezedben, és azon gondolkodsz, vajon mi romlott el.

Pedig valójában semmi. Csak ő nem akarta eléggé. Vagy nem volt kész. Vagy egyszerűen te nem illettél bele abba a képbe, amit a fejében felépített arról, hogy ki lenne neki az ideális nő. És akkor mit csinálsz? lledelmesen megköszönöd az eddigieket és elengeded. Törlöd az üzenetet. Törlöd a számát. Aztán pár nap múlva újra ott vagy. Húzol jobbra. Megint. És így kezdődik minden elölről. Új arc, új történet, új illúzió. Újabb „Honnan jössz?”, újabb „Mi a kedvenc filmed?”. Közben már pontosan tudod, hogy a legtöbb beszélgetés nem tart tovább pár napnál, és a „hogy telt a napod?” üzenet mögött sokszor nincs valódi érdeklődés. Csak megszokás, unalom, vagy egy kis figyelemkeresés. Te meg csak folytatod és folytatod, mert valahol mélyen még mindig hiszel. Hiszel abban, hogy egyszer majd nem kell elölről kezdeni.

De közben utálod is az egészet. Mert tudod, hogy ez egy húspiac. Egy óriási, villódzó, kegyetlen piac, ahol a döntések átlagosan 7 másodperc alatt születnek. Hét másodperc, hogy valaki ránézzen a képedre, és eldöntse: érdekel-e, megéri-e, kell-e. Nem a gondolataidat nézi, nem a szavaidat, nem azt, hogy milyen ember vagy. Csak a külsőt. A szemet, a szájat, a testet. És te is ezt csinálod, mert másképp nem lehet. Mert ha nem húzol jobbra senkit, nem történik semmi.

És tudod, milyen ironikus? Hogy miközben te is húzol, gyűlölöd, hogy ezt kell csinálnod. Gyűlölöd, hogy felszínes lett az ismerkedés. Gyűlölöd, hogy a férfiak nagy része csak péntek esti programot keres, nem kapcsolatot. Gyűlölöd, hogy naponta száz „Szia, dugunk?” üzenet érkezik, és közben elveszik a remény, hogy valaki valaha téged akarjon, nem csak a testedet.

És mégis ott maradsz, mert néha történik valami jó is. Néha jön egy beszélgetés, ami kicsit visszaadja a hitedet az emberekben. Mint ez az oldal, amin régen lelkesedtél, beszélgettél – ahol nem látszott se kép, se név, se semmi. Csak gondolatok. Ott beszélgettél órákig idegenekkel, és mégis, valahogy közelebb érezted őket magadhoz, mint a Tinderen bárkit. Mert nem a külsejük, hanem a lelkük beszélt. Nem a filterek, hanem az őszinte mondatok.

De ott meg hiányzott valami. A testiség. A vonzalom. Mert lehet, hogy valakivel csodásan összeilletek szellemileg, de ha nincs meg az a bizonyos szikra, az a fizikai vágy, akkor hiába minden. És igen, kimondani fáj, de a vágy nélkül nincs szerelem. A Tinder pedig pont a másik véglet: ott csak vágy van.

Egy olyan világban élünk, ahol a nők 80%-a a férfiak legvonzóbb 20%-át akarja, és a legtöbb férfi kétségbeesetten húz jobbra mindenkit, hátha egyszer valaki visszajelöl. A rendszer hibás, az emberek kiégtek, és az egész kezd hasonlítani egy érzelmi futószalagra.

És egy ponton rájössz: nem az ismerkedésbe fáradtál bele, hanem az újrakezdésbe. Abba, hogy mindig újra kell építeni magad valaki előtt. Abba, hogy minden alkalommal kicsit odaadod magadból azt a részt, amit épp hogy újra összeraktál. Abba, hogy mindig hinni kell, mindig várni, mindig mosolyogni, mindig reménykedni, újra meg újra elkezdeni, találkozni, randizni, miközben legbelül már tudod, hogy ez is lehet, hogy csak pár napig tart. Hogy mindig újra el kell hinni, hogy most talán máshogy lesz. És abba is, hogy ha mégis jön valaki, a legjobb esetben is azzal a tudattal kell elindulnod, hogy ez is véget érhet. És ha mégis jön valaki, akiben megcsillan valami – az a bizonyos „más” –, már nem tudsz úgy örülni neki, mint régen. Már nem mersz lelkes lenni. Nem mered beleélni magad. Csak figyelsz, csendben, és próbálod nem túl hamar elhinni, hogy most talán tényleg más. Mindenki keres, de senki nem talál. Mindenki remél, de senki nem hisz igazán.

De te közben, valahol mélyen, még mindig vágyod. Azt az egyszerű, tiszta, őszinte kapcsolódást. Azt, amikor nem kell játszmázni, nem kell taktikázni, nem kell húzogatni senkit jobbra vagy balra. Csak ott vagytok ketten, és jó. Csak jó.

És addig? Addig éled az életed. Dolgozol, tanulsz, írod a szakdogádat, csinálod a dolgaidat, és próbálsz stabil lenni magadban. Nem azért, mert lemondtál a szerelemről, hanem mert megtanultad: nem lehet úgy várni valakit, hogy közben nem vagy jól egyedül.

Most rendben vagy. Tudod, mit érsz, mit szeretnél, és képes vagy egyedül is boldognak lenni. De közben, valahol mélyen, még mindig vágysz valakire, aki nemcsak jön, hanem marad is. Akihez haza tudsz érkezni, aki vár, kérdez, aki mellett megnyugszol, akinek elmesélheted a napod. Aki támaszként van melletted és akinek te is a támasza lehetsz. Nem hajtod görcsösen. Nem keresed kétségbeesetten. De ha a sors mégis úgy döntene, hogy most küldi eléd azt az embert, akkor tudni fogod, hogy elég vagy. Úgy, ahogy vagy. És hogy végre nem kell elölről kezdened. Csak folytatni, ott, ahol legutóbb abbahagytad – önmagaddal.