Amikor majd a másik oldalon leszek

A gimnázium alatt még hittem, hogy a bizalom és az őszinteség valami magától értetődő dolog. Hittem, hogy ha valaki azt mondja: „szeretlek”, akkor azzal együtt azt is jelenti, hogy hűséges lesz, tisztel, és nem keres mást a hátad mögött. Hogy amikor fogalmat teszünk, hogy „örökké, egyészségben – betegségben, jóban – rosszban együtt, míg a halál el nem választ”, az nem csak egy jól hangzó frázis, hanem egy életre szóló eskü, ami a halálod pillanatáig kötelez. Azt hittem, hogy az ember azért dönt úgy, hogy megteszi ezt a fogadalmat, mert talált valakit, akit örökké a szívébe zár, és aki mellett megérkezett a végállomásra.

De ahogy telnek az évek, és ahogy egyre több férfit ismerek meg – közelről vagy éppen csak távolról figyelve –, egyre kevésbé hiszem el ezt a mesét.

Sokáig talán azért ringattam magam ebbe a tévképzetbe, mert túlságosan is magamból indultam ki. Nyilván, nem vagyok házas, jelenleg nem is élek párkapcsolatban, mégis azt érzem, hogy ha valaha eljutnék oda, hogy összekössem valakivel az életem, akkor az az utolsó ember lenne a földön, akit valaha csókolok, akinek engedem, hogy meztelenül lássa a testem. Nem jutna eszembe mást keresni, mert ha meghozom a döntést, akkor az azt jelenti, hogy letettem a voksomat valaki mellett, akinek örök hűséget és tiszteletet fogadok. Igyekszem úgy élni jelenleg is az életem, hogy a szavam megkérdőjelezhetetlenül őszinte és tiszta legyen, hogy senki ne találhasson benne hamisságot, hazugságot. Cserébe ugyanezt várom el a körülöttem lévő emberektől is, de sajnos napról napra pofáncsap a valóság, hogy az emberek nem ilyen egyszerűek.

Titkon bízom abban, hogy egyszer meg fogom találni azt a "tökéletest", aki hasonlóan gondolkodik és cselekszik, mint én, nem őszintétlen és a megtett szava szent. Azonban egyre kevésbé hiszem azt, hogy valaha is rátalálok arra az alig néhány hímnemű egyedre, akivel valóban el tudom képzelni az életet, a házasságot. Talán az elmúlt éveim tapasztalata, talán más tehet róla, de egyáltalán nem bízom már a férfiakban (meg a nőkben sem, de ez már egy másik történet). Ugyanis történt valami, nem olyan régen, ami újra eszembe juttatta, miért lettem szkeptikus. Egy férfi, aki csak egy öngyújtót kérni érkezett, de végül egy újabb oldalt írt tele az életem könyvében. 

A gyűrű ott csillogott az ujján, mégis úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen valóság, ami még élni tanítja. Egy könnyed kis csevelynek indult, szó – szót követett, nevetések töltötték meg a csendes éjszakát. Tekintetem újra meg újra visszavándorolt a gyűrűsujjára, míg ő tekintetével tekintetem kereste. Néhány perccel később a gyűrűnek már nyoma sem volt, valószínűleg a kabátzseb mélyén lapult, elrejtve a fogadalmat, melyet egy másik nőnek tett. Egy olyan valakinek, aki talán még ébren, talán már álmában, de biztosan abban a hitben, hogy mellette van az az ember, akinek valaha igent mondott.

Én pedig, a huszonkét éves, fiatal, szabad nő képében csak egyetlen pillanatra akartam elfelejteni, hogy a világ mennyire bonyolult. Csak táncolni akartam, nevetni, alkoholba fojtani minden feszültségem, és hagyni, hogy a zene átvegye az irányítást a gondolataim felett azon az éjszakán. Ehelyett itt állok most egy részeg idegennel, akinek beleolvadok a szavaiba, a bókjaiba, és abba a nézésébe, amit hosszú idő óta senkitől sem kaptam meg. És van az a pont, ahol ez a két tekintet találkozik, majd minden elcsendesül körülötted. Bent a buliban harsog a zene, nevetés, üvöltés, de te csak egyetlen dolgot hallasz — a saját szívedet, ahogy a tested ritmusával együtt lüktet.

Ő rám nézett. Nem úgy, mint egy férfi, aki kíváncsi, hanem mint aki már tudja, hogy mi fog történni. Volt valami a mozdulatában, a tekintetében, ami nem kérdezett — inkább állított. És én nem tiltakoztam.

Két vodka-redbull után az emberben elmosódnak a határok. A gondolatok helyét átveszi a pillanat, a józan ész elnémul, a vágy pedig egyre hangosabb lesz. Tudtam, hogy nős. Tudtam, hogy nem kéne. De abban a percben már nem létezett “kéne” és “nem kéne” — csak mi voltunk, két test, két hiány, két ideiglenesen összeérő élet.

Nem tudom, melyikünk tette meg az első lépést. Talán ő, amikor félhangosan azt mondta, hogy ritkán találkozik valakivel, akivel ilyen könnyű beszélgetni. Talán az volt a pillanat, amikor nevetve azt mondta, hogy ha nem lenne házas, elhívna egy randira, mert teljesen megőrjítem a mosolyommal. Talán én, amikor ezen csak mosolyogtam tovább, pedig tudtam, hogy nem lenne szabad. Az ilyen pillanatokban minden szó, minden mozdulat veszélyesen közel kerül a határhoz. A vágy nem kiált, csak suttog — de a suttogás sokszor hangosabb, mint bármilyen kiáltás.

Volt benne valami nyugtalanító őszinteség. Ahogy rám nézett, abban nem volt játék, nem volt felszínes hódítás. Inkább egyfajta menekülés — mintha minden pillantásával távolodni akarna attól az élettől, amit maga mögött hagyott arra az estére. A feleségétől, a rutinjától, a felelősségektől. És én hagytam neki, hogy meneküljön. Talán mert én is menekülni akartam.

A város fényei tompán vibráltak a háttérben, a szél suttogott valamit a kabátunk szélével játszva, és az egész pillanat valami megmagyarázhatatlan súlyt kapott. Olyan volt, mintha a világ szándékosan elnémult volna körülöttünk, hogy csak mi ketten maradjunk. Ő és én. Egy férfi és egy nő. Egy gyűrű a zsebben és egy tekintet, amiben több kérdés volt, mint válasz. Nem volt nagy gesztus, nem volt dráma. Csak egy pillanat, ami egyszerre volt véletlen és elkerülhetetlen.

Éreztem, hogy tudja, mit tesz. Éreztem, hogy tudom, mit engedek. És mégis, mintha mindkettőnkben megszólalt volna valami halk, tiltott zene, amit lehetetlen volt elnémítani.

Nem sokkal később a szórakozóhely egy elrejtett kis folyosóján dülöngéltünk, egymás karjaiba forrva. A kémia munkálkodott közöttünk, szinte nem is csak csókoltuk, hanem felfaltuk egymást. Egyik kezével a hajamat markolta, másikkal a derekamat húzta közelebb. Nem létezett olyan, hogy „túl közel”, mintha egyetlen célja a köztünk lévő összes atom kiszorítása lett volna.

Később megkérdezte, hogy hazakísérhet-e. Azt feleltem, hogy igen, viszont számomra az éjszakánk az ajtóm előtt véget ér. Nem akarok egyetlen éjszaka lenni, nem akarom átlépni a saját határaimat. A saját határaiért pedig őneki kell felelősséget vállalni. Hiszen nem kértem és nem ígértem semmit. Belementem a játékába, hagytam, hogy ő alakítsa a szabályokat, de az én játéktáblámon belül.

Az utat hazáig végigbeszélgettük. Gyerekkori traumákról, kicsúszott sorsokról volt szó, nem értünk a végére, mire megérkeztünk a kapuig. A kapu előtt búcsúzkodás, csók, ígéretek arra, hogy találkoztok még, pedig mindketten tudjátok, hogy sosem fogtok. Még egy csók, hogy „na most aztán jó éjszakát”, indulni kéne, de egyikőtök sem moccan. „Na jó, gyere fel, igyunk egy teát”, fejezzük be ezt a beszélgetést, mert biztosan ez lehet az egyetlen oka, hogy nem tudunk elszakadni egymástól. És ő feljön, hajnal 3-kor főzöl egy teát, és az elkövetkező 2 órában újabb és újabb témákba bonyolódtok bele. Nevettek, néha hangosan, néha csendesebben, elmesélitek a világ összes panaszát egymásnak, de az éjszaka valahogy mégsem akar véget érni. Pedig amióta a lakásban vagytok, még egyetlen egyszer sem értetek egymáshoz, tényleg csak ültök, nevettek, beszélgettek.

„Na jó, akkor egy utolsó cigi a teraszon, de utána tényleg megyek” – mondja ő, de alig gyújtott rá a cigarettára, a szája már újra a szádon, és mindketten tudjuk, hogy újabb 1 óra fog eltelni anélkül, hogy ő elindulna haza, te pedig végre belépnél az ajtón. Apró puszik a nyakra, zihálás, fojtogató vágy.

Nem fogom azt mondani, hogy leszarom az egészet és szexeljünk kifulladásig, pedig a testem elég erős jelzéseket tesz arra, hogy mennyire vágyik már erre a kielégülésre. A testem most sokkal ismertebb nyelven beszél, mint a lelkem — és minden rezdülése arról árulkodik, mennyire vágyik az érintésre, az oldódásra, a feledésre. Mégis, ott áll velem szemben egy férfi, akiről alig tudok valamit. Csak a keresztnevét, a legutóbbi három munkahelyét, és azt, hogy min veszett össze az asszonnyal tegnap reggel. És ezt ő is tudja. Elmondja, hogy mekkora hatással vagyok rá, mennyire megőrjítem, mennyire fantasztikus vagyok, mennyire értelmes, intelligens, és sokkal vonzóbb, mint az a nő, aki otthon várja – na nem mintha adnék hitelt a szavainak. Elmondja, hogy azért olyan nehéz most elmennie, mert közben látja a szememben, hogy ugyanannyira vágyom erre történetre, mint ő. Talán még jobban is. Hiszen szinte hihetetlen az a kémia, az az összhang, ami alig pár óra alatt kialakult. És az ember agya egy ponton túl feladja a küzdelmet. A vágy és az erkölcs határai elmosódnak, a csend megtelik feszültséggel, és a levegőben ott lebeg egy kimondott, mégis elkerülhetetlen mondat: „picsába az egésszel, gyere be és aludj nálam”.

Aztán az éjszaka megteszi, amit mindig megtesz — átveszi az irányítást felettünk. Szétdobált ruhák, bőr a bőrhöz simul, véresre harapott ajkak, nyögések, simogatások. Csak arra figyel, mi a jó nekem (!), hogyan tud örömet okozni, nem foglalkozva a saját gyönyörével. Minden érintésben ott bujkál valami fájó ismerősség, mintha egy idegen karjaiban ismernék rá önmagamra. De valami közbeszól. Talán a sors, talán a lelkiismeret, talán csak a fáradtság — és végül nem történik meg az, amiért az este elindult. Elhangzik egy elkiáltott „ó baszdmeg” mikor nem keményedik a szerszám, pedig az éjszakának talán ez lett volna az egyetlen célja. És talán a karma tehet róla, talán az órák hosszán át tartó ingerelés, de végül nem szexeltek azon az éjszakán. Csak a csend marad. Egymás karjai között nyugvás, a testek lassú lecsillapodása, a légzés összehangolódása. Nem a vágy győzött végül, hanem a pillanat törékeny embersége.

A reggel viszont mindig könyörtelen és kijózanít. A napfény befurakszik a redőny résein, és mindenre rávilágít, amit éjjel el akartunk rejteni. Láttam a gyűrűjét, ahogy az éjjeliszekrényen hevert. Egy apró tárgy, ami emlékeztetett rá, hogy én nem a történet része vagyok, csak a szünet közte és a valóság között. Végül aztán tényleg elérkezett a búcsú pillanata. Amikor elindult, nem mondta, hogy maradna. Nem ígért semmit. És én sem kértem tőle semmit. Csak néztem, ahogy elsétál — a gyűrű újra ott volt az ujján. Egy pillanatra megvillant a lámpafényben, mintha gúnyosan emlékeztetne rá, hogy ez az egész csak egy lopott szívdobbanás volt. Egy apró repedés a hűség falán, egy éjszaka, ami nem történt meg, és mégis örökre megmarad bennünk.

És itt már nem a csók, nem az érintés a lényeg. Hanem az, amit utána érzel. Amikor hirtelen rád szakad a felismerés: valahol valaki otthon várta őt. Valaki, aki hisz benne. És te ott állsz, 22 évesen, tele ellentmondással – mert fiatal vagy, szabad, és jogod van jól érezni magad. De ugyanakkor tudod, hogy ez az „éjszaka” valaki más szívébe fog fájni.

Kinek a felelőssége ez? Az enyém, mert tudtam, hogy nős? Az övé, mert megszegte az esküjét? Vagy mindkettőnké egy kicsit? Hosszú éjszakákon keresztül való forgolódás után úgy döntöttem, már nem keresek felelőst. Az élet nem fekete-fehér, és a vágy soha nem kér engedélyt. Lehet, hogy hibáztunk — de abban a pillanatban őszinték voltunk. És talán ez a legnagyobb bűn mind közül: amikor két ember őszinte akar lenni egy hazugságokból épített világban. Hiszen a vágy nem mindig szép. Néha fájdalmas, néha bűnös, néha éget. De akkor, abban az éjszakában, mindent elborított az a különös forróság, amit csak a tiltott dolgok tudnak okozni. És én nem éreztem magam bűnösnek — csak élőnek.

Nem haragszom rá. Nem haragszom magamra sem. Mert ott és akkor, mindketten menekülők voltunk. Ő a hétköznapjaiból, én a magányomból. Ő feledni akart, én érezni. És talán ez volt az éjszaka legőszintébb része — hogy nem hazudtunk, csak hallgattunk. De amikor reggel becsukódott mögötte az ajtó, valami bennem is lezárult. Mielőtt elment, még megkért, hogy cseréljünk elérhetőséget. Hogy ne legyen ez az utolsó alkalom. Megtettem. És pár órával később láttam, hogy már mindenhol eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna. Lehet, hogy bűntudatból, lehet, hogy félelemből, de letiltott. Eltörölte magát az életemből — és talán önmagából is. Soha többé nem beszéltünk és ez így is van rendjén.

Megfogadtam, hogy ha valaha lesz férjem, nem akarom, hogy olyan legyen, mint ő. Csak az a baj, hogy most már pontosan tudom: lehet, hogy mindegyik olyan. És talán ezért nem bízom a férfiakban. Mert túl sokszor láttam, ahogy az eskü nem akadály, csak egy emlék. Mert láttam, mennyire könnyen képesek elfelejteni a szavaikat. Mert megtapasztaltam, hogy egy pillanatnyi vágy és lángoló szenvedély elég ahhoz, hogy valaki mindent kockára tegyen – és közben mégis úgy érezze, ez csak „egy este” volt.

És mert huszonkét évesen már megtanultam: a szerelem nem mindig ott kezdődik, ahol a vágy véget ér — néha pont ott hal meg.

Nem azért nem bízom, mert mind rosszak lennének. Hanem mert tudom, milyen könnyen elfelejtik, mit jelent valakit igazán választani. A gyűrű nem a hűség jele volt azon az estén — csak egy emlék arról, hogy valaha próbált hűséges lenni. Csak egy férfi volt ő is, aki pillanatokra elveszítette önmagát. Azt hiszem, mostanra már ismerem őket. Túl jól. Láttam a pillantásukat, amikor azt mondják, hogy “te más vagy”. Hallottam a hangjukat, ahogy ígéretekbe csomagolják a vágyukat. Láttam, ahogy a hűség szó értelmét veszíti, amint egy újabb pohár, egy újabb este, egy újabb nő kerül a képletbe. Sokszor mondják, hogy a bizalom a szerelem alapja. De mi van akkor, ha te már azelőtt tanultad meg az árulást, hogy valaki igazán szerethetett volna? Ha a tapasztalatod azt suttogja: “ne higgy nekik”, miközben a szíved mégis remél?

És mégis… néha elkapom magam, hogy eszembe jut a tekintete. Nem a bűntudat, nem a vágy miatt – hanem mert abban a pillanatban tényleg úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen valóság, ami még élni tanítja. Mintha bennem keresne menedéket, valami tisztát, amit már rég elveszített magában. Az a pillantás nem hazudott. Talán ez az, ami miatt máig bennem maradt.

Nem bántam meg az éjszakát. Tudom, hogy valahol ott a tudat: valaki otthon várta azt a férfit, valaki talán számolta az órákat, figyelte a telefonját, remélte, hogy hazaér. De nem az én felelősségem volt az ő döntése. Én nem csábítottam, nem kerestem, nem kezdeményeztem. Csak belementem egy játékba, amit ő kezdett el. Ő lépett felém, ő hozta meg a döntést, én pedig hagytam, hogy sodorjon az éjszaka.

Mégis, sokszor felmerül bennem a gondolat: mi lesz majd, ha egyszer én leszek az, aki otthon vár? Ha majd az én férjem is egy hozzám hasonló, huszonkét éves lány karjában tölti az éjszakát? Most én vagyok 22, most én vagyok az a valaki, akihez más szökik, de mi lesz majd, amikor én leszek 35? Biztosan lesz egy másik 22 éves lány, aki akkor az én férjemet akarja hazavinni. Ez a gondolat pedig olyan hideg, mint egy üres szoba hajnalban. És bevallom, félelemmel tölt el. Talán ez is az egyik oka, amiért nem akarok házasodni.

Nem tudom, mi a válasz. Talán nincs is. Csak annyit tudok, hogy a bizalom törékenyebb, mint hinnénk. És amikor elvész, nem csak másokban szűnik meg – bennünk is. Talán az élet így tanít minket egyensúlyra. Nem mindig szavakkal, néha csak csenddel, el nem mondott történetekkel, egy lopott tekintettel, egy elhibázott döntéssel. Minden hibából, minden gyengeségből tanulunk valamit, még akkor is, ha közben elveszítjük önmagunk egy darabját. Nem bízom már úgy, mint régen, de talán nem is kell. A bizalom többé nem az, amit másokba vetek – hanem amit magamban próbálok újra felépíteni. Hogy elhiggyem: képes vagyok szeretni anélkül, hogy elpusztítanék valakit vele.

És lehet, hogy egyszer majd tényleg lesz egy férfi, akit hazavárok. Lehet, hogy ő is késni fog, és én is meg fogom kérdezni magamtól, vajon hol járt, vajon kihez ment. Talán akkor majd megértem azt a nőt is, aki azon az éjjelen otthon várta őt, miközben én a karjaiban voltam. Talán akkor majd máshogy nézek vissza minderre — nem bűntudattal, hanem felismeréssel.

Mert az élet nem bosszú, hanem körforgás. Ami egyszer megtörtént, valahol visszhangzik bennünk. És ha elég sokáig hallgatjuk a visszhangját, egyszer csak rájövünk: mindenki volt már valaki helyett valaki más.

És tudom, el fog jönni az a nap, amikor már nem csak érteni fogom ezt — hanem érezni is. Amikor majd a másik oldalon leszek.