Nem te hiányzol, csak a jó szex, amit veled éltem meg

Valamelyik éjszaka megint veszekedtünk. Kint az utcán hideg volt, talán még a hó is esett, én pedig hiába ültem a szobám melegében, begubózva a szokásos avokádó mintás takarómba, egyszerűen reszkettem. És nem a hőmérséklet tehetett róla, nem az avokádós takaróm volt a hibás, nem a tél tette tönkre a kedvem, hanem te.

Nem emlékszem min veszekedtünk. De hiszen egyáltalán nem számít már, mert amúgy is mindenen veszekedtünk, teljesen mindegy, hogy téma jutott aznapra. Hajnali fél kettő volt, én pedig zokogva hívtam fel a legjobb barátnőmet, aki csak egy hatalmas sóhajjal szólt bele a telefonba, hogy „Már megint?”. Hiszen tudod... ő pontosan ismert. Ott volt a legelső találkozásunknál, majd később a legutolsónál is. Pontosan tudta, hogy ez csak egy újabb nap, amikor összetörted a szívem és csak egy újabb nap, amikor hagytam is neked. Ő pedig mindig meghallgatott, majd hosszas sóhajok között fejezte ki nemtetszését a kapcsolatunkat illetően. Én viszont, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van, mégis mindig mentegettelek. Mentegettem magunkat, és bizonyítgattam, hogy miért is fog ez működni hosszútávon.

Azonban ezen a téli éjszakán fogalmazódott meg bennem a kapcsolatunk alatt először, hogy el akarlak hagyni.

Nem tudom, hogyan villant be a gondolat, talán barátnőm kérdezett rá, hogy miért nem lépem már meg, én pedig lefagytam. Tényleg, miért nem? Hiszen nem voltam boldog. Melletted sosem voltam igazán az. Csak lebegtem, érzések között, miközben szenvedtem. Gyomorgörcsöm volt minden veled való beszélgetés előtt és után. Éjjelente álomba sírtam magam, mindig valamilyen kis hülyeség miatt, ami folyamatosan bombákat robbantott közöttünk.

Pontosan tudtad, hogy nem szeretlek. Ahogyan én is sejtettem, hogy te sem engem. Pontosan tudtad, hogy csak mást akarok feledni veled, miközben te is csak mást akartál feledni velem, és valamiért mégis hittünk benne, hogy egymás sebeire egymásnak leszünk a gyógyír.

Aztán amikor tényleg válaszolnom kellett arra a kérdésre, hogy miért nem hagylak el végre, megijedtem a saját válaszomtól. „Mert akkor már nem lesz több romantika, homlokpuszi, jó reggelt és jó éjszakát üzenetek, hogy telt a napod kérdések, meg szívecske az üzenetek végén. Nem lesznek közösen eltöltött hétvégék, beszélgetések, randik, romantikus vacsorák, meglepetés virágok, közös főzések és utazások. Nem lesz több szex, intimitás, összebújás. És ez hiányozna a legjobban…”

Szégyellem magam, de ezt tényleg kimondtam. És miután kimondtam, csak zokogtam tovább. Mert előtte tényleg komolyan gondoltam veled. Komolyan gondoltam, amikor arról beszéltünk, hogy építsünk fel együtt egy életet, és kéz a kézben múljunk el, mint a Szerelmünk lapjaiban. Mert voltak pillanatok, amikor tényleg azt éreztem, hogy ez lehetséges. Voltak pillanatok, amikor vágytam veled egy közös életet. Aztán persze jöttek pillanatok, amikor mindent megkérdőjeleztem, amikor szívem szerint felrúgtam volna az egészet, de valamiért maradtam. Mert valami mindig visszahúzott hozzád.

Miután hónapokkal később elhagytál, sokáig azt hittem, hogy hiányzol. Hogy a hiányérzet, meg a gyász, amit nap mint nap érzek, annak szól, hogy te nem vagy többé az életemben. Amikor hirtelen eszembe jut egy dallam, egy mozdulat, egy szituáció, amit együtt éltünk át, azt gondoltam, hogy ezek az apró villanások az érzéseimet idézik. Hogy bár nem voltam szerelmes, az életem nagyon fontos szereplőjévé váltál és foggal-körömmel ragaszkodtam hozzád. Azt hittem szerettelek, csak "valamilyen gyengébb formában". Azt hittem, hogy a szívem miattad sajog. De mostanra rájöttem: ez nem így volt.

Sokáig próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy pontosan mi az, ami utánad maradt, amikor elmentél. Mi az az űr, amit érzek? Eleinte magától értetődőnek tűnt a válasz: te. A személyed, a társaságod, az, ahogy nevettél, ahogy odafordultál hozzám. De ahogy teltek a napok, és az emlékek lassan szétmállottak, egyre világosabb lett, hogy valójában nem te hiányzol. Nem a lelked, nem a gondolataid, nem a közös hétköznapjaink. Hanem sokkal inkább azon dolgok egy része, amik egy pici törődést hoztak az életembe. Amikbe próbáltam belemagyarázni a szereteted, amiről tudtam, hogy soha nem is létezett. És mindennél jobban hiányzott az a fajta testi közelség, amit veled éltem meg. Sok idő kellett hozzá, hogy legalább magam előtt fel merjem vállalni: nem a személyiséged hiányzik igazán, hanem a jó szex, amit együtt fedeztünk fel.

Nem egyszerű ezt kimondani, mert kegyetlenül őszintének tűnik. Mégis igaz. Mert az ágyban valóban működtünk, ha máshol nem is. Ott minden egyszerű volt, minden ösztönös, minden olyan magától értetődő. Volt benned valami állatias, valami felszabadító, ami mellett én is el mertem engedni minden gátlásomat. Nem kellett szégyellnem a testem, a vágyaimat, a fantáziáimat. Nem kellett mérlegelnem, hogy túl sok vagyok-e, vagy túl kevés. Veled megélhettem, hogy vágyott vagyok – nem csak kicsit, nem csak megszokásból, hanem teljes erővel. És ez az érzés mámorító volt. Az, amit átéltünk az ágyban, több volt, mint egyszerű testi együttlét. Volt benne valami elementáris, amiről addig nem tudtam, hogy létezhet. A kísérletezések, a bdsm minden magassága és mélysége többségében hozzád köthető. Mintha nem is két ember lettünk volna, hanem egyetlen sodródó energia, ami mindent elsöpört maga körül. Nem kellett próbálkozni, nem kellett játszani. Minden mozdulat természetes volt, minden sóhaj egymásból fakadt. És ez ritka. Ez nem jön szembe mindennap.

De a valóság ott várt minket minden egyes aktus után. Amint kiszálltunk az ágyból, az autóból, a fürdőkádból, máris jöttek a félreértések, a kimondatlan elvárások, a sértődött hallgatások. Az élet apró hétköznapi dolgai, amelyekben sehogy sem tudtunk egymásra hangolódni. Hiába voltunk tökéletes partnerek a testiségekben, az életben sehogy sem illettünk össze. És talán ezt akkor is tudtam, csak nem akartam bevallani magamnak. Mert túl erős volt a vonzalom, túl erős volt a vágy.

Mostanra viszont tisztábban látok. Te magad nem hiányzol. Nem hiányzik a hangod, amiben mindig ott bujkált a feszültség. Nem hiányzik az önzőséged, a figyelmetlenséged, hogy sosem tudtál igazán jelen lenni a hétköznapokban. Nem hiányzik, hogy küzdenem kellett a figyelmedért, hogy állandóan kompromisszumot kellett kötnöm, miközben te nem voltál hajlandó ugyanerre. Nem hiányzol, mert emberként sosem adtál biztonságot. Nem hiányoznak a hazugságok, a veszekedések, a bántó szavaid. Nem hiányzik az, hogy újra kevésnek, gyengének, kihasználtnak érezzem magam.

Mintha két teljesen idegen ember próbált volna valami közöset építeni, miközben a falak egyre vastagabbak lettek közöttünk. A szexben egy pillanatra lebontottuk ezeket a falakat, de amint vége lett, újra ott álltak, még magasabban, mint előtte. És most, amikor visszagondolok rád, nem az jut eszembe, hogyan sétáltunk együtt, vagy hogyan beszélgettünk a terveinkről. Nem a mosolyodra gondolok, mert tudom, hogy sosem nekem szólt igazán. Nem a szavaid hiányoznak, mert azok gyakran voltak üresek. Nem a jelenléted hiányzik, mert sosem voltál igazán jelen. Nem az, ahogy a hétköznapokban egymás mellett voltunk – mert azok a hétköznapok inkább sebeket hagytak bennem, mint boldog emlékeket.

És mégis, mindig van valami, ami újra és újra visszaránt hozzád gondolatban. A testem. Az emlékezetem. A bőröm, amely még most is emlékszik arra, hogyan értél hozzám. Arra a könnyedségre, hogy elég volt egy pillantás, és már tudtuk, mire vágyunk. Hogy nem kellett szavakat keresni, mert a testünk beszélt helyettünk. Ez hiányzik. Csak a tested hiányzik. Az a tűz, amit az ágyban együtt teremtettünk. Az, ahogyan hozzám értél, ahogy feloldottál bennem valamit, amiről azt hittem, örökre bezárva marad. Az a szexualitás hiányzik, amit együtt teremtettünk meg.

Be kell vallanom: néha összekeverem a kettőt. Néha, amikor rám tör az emlék, azt hiszem, téged akarlak vissza. Hogy a hiányérzet feléd szól. Hogy a kapcsolatunk működhetett volna egy párhuzamos univerzumban, ahol nem a kimondott és kimondatlan szavakkal mérgezzük meg egymást. De valójában ez önámítás. Nem téged akarlak, hanem azt az érzést, amit a tested mellett megéltem. És ez óriási különbség. Lehet, hogy kegyetlennek hangzik, de te, mint ember nem váltál nélkülözhetetlenné az életemben. Nem lettél otthon, nem lettél biztonság. Nem lettél társ. Csak szerető. Csak egy emlék, amihez a testem még mindig ragaszkodik, de a lelkem már rég elengedett.

Ez az egész helyzet fájdalmasan tanulságos. Meg kellett tanulnom, hogy a vágy nem egyenlő a szeretettel. Hogy a jó szex nem teremt jó kapcsolatot. Hogy attól még, hogy valakivel működik az intimitás, nem biztos, hogy együtt tudsz vele élni. És hogy a legnagyobb hibám az volt, hogy összekevertem a kettőt, és hagytam, hogy a szenvedély elfedje a valóságot.

De tudod, ebben van valami felszabadító is. Rájöttem, hogy nem téged kereslek, amikor hiányzol. Csak azt az érzést. És ha ezt tudatosítom magamban, akkor már nem kell beleragadnom a múltba. Akkor már nem kell összekevernem a vágyat a szerelemmel. Mert ez nem az volt. Ez csak testiség volt, bármennyire is erős, bármennyire is felejthetetlen. És ha őszinte vagyok magammal, ez már nem elég indok arra, hogy visszavágyjalak. Mert ezt az érzést nem csak veled lehetett volna megélni. Lehet, hogy időbe telik, de biztos vagyok benne, hogy egyszer újra megtalálom valaki mással. Olyannal, akivel nemcsak a testem, hanem a lelkem is harmóniában lesz. Előbb-utóbb újra megtalálom ezt az érzést. Lehet, hogy nem ugyanolyan lesz, lehet, hogy más formát ölt, de bizton hiszem, hogy nem te voltál az egyetlen forrása. És amikor majd újra átélhetem, talán akkor már nem kell lemondanom arról sem, hogy az ágyon kívül is megtaláljam, amit keresek.

Nem elég, ha valaki csak a vágyamat tölti ki. Kell, hogy a szívemnek is legyen helye. Mert fél év kellett hozzá, hogy elfogadjam: nem te hiányzol, csak a jó szex, amit veled éltem meg.