Ez a nyári szerelem már véget ért

Aznap, amikor közöltem anyukámmal, hogy hónapokra kiutazom az Egyesült Államokba egyedül, akkor – bár nem lelkesedett az ötletért – mégis csak annyit kért tőlem, hogy ígérjem meg, vigyázni fogok magamra. Ez egy könnyen betartható dolognak tűnt, bár azt hiszem, akaratomon kívül már az első héten sikerült megszegnem. Annyi karakter sajnos nem áll rendelkezésemre, hogy az egész kiruccanásomról beszámoljak, aminek egyébként még korán sincs vége, ezért most csak kiragadnék egyetlen szálat, ami talán a legnagyobb hatással volt rám az elmúlt hetekben/hónapokban – nem pusztán a jó értelemben.

Amikor nekivágtam az útnak májusban, akkor nagy tervekkel, reményekkel és magamnak tett ígéretekkel indultam el. A legjobban mégis az motivált, hogy a kemény, munkával töltött hetek után felfedezhetem azokat a csodálatos helyeket, amiket előtte csak filmekben láttam.

Úgy éreztem, hogy szükségem van erre az utazásra. Szükségem volt a magányra. Szükségem volt arra, hogy néhány hónapra magam mögött hagyjak mindent, ami hosszú időn keresztül nyomasztott otthon. Hátra akartam hagyni az egyetemet, a munkahelye(i)met, a családot, az exeket, a szorongásomat, a túlterheltséget, az elvárásokat és minden olyan apró hülyeséget, amitől az utóbbi egy évben azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Persze ez nem sikerült maradéktalanul. Alig egy-két hete kezdtem el dolgozni, amikor azon kaptam magam, hogy a cigizős sarokban ülök – holott nem is dohányzom már egy jó ideje – és a könnyek patakokban folynak az arcomon. Az otthoni problémáim Amerikáig elkísértek, miközben itt is a nyakamba borult jónéhány, ami erősen próbára tette a tűrőképességemet.

Nem hiszek a véletlenekben, nem hiszek a pont ott – pont akkor találkozásokban, azt vallom, hogy mindennek oka van, még ha nem is mindig pontosan tudjuk, hogy mi az. Viszont azon a napon találkoztam először Jonathannal, aki nem sokkal később ült le mellém és cigivel kínált. Nem kérdezett semmit, szinte nem is beszélgettünk pár mondatnál többet, csak csendben hagytuk, hogy a cigaretta égesse a torkunkat. Neki is szar napja volt, ez messziről látszott, de én sem kérdeztem őt. Néhány perccel később felállt és elment, mintha ott sem lett volna, én pedig onnan folytattam a sírást, ahol abbahagytam. Itt egyébként véget is érhetne a sztori, de akkor nem lenne miről regélnem, bár utólag visszagondolva bárcsak így lett volna.

Eltelt néhány nap mire újra összefutottunk. Éppen sétáltam hazafelé a szállásomra, amikor meglátott és odafutott hozzám. Annyit mondott, hogy többször is látott engem a napokban és szeretett volna megszólítani, de a helyzet sosem úgy alakult… Azonban nem szeretné elszalasztani újra a lehetőséget, mert imádja a kisugárzásomat és a szeplőimet, szóval örülne, ha valamelyik délután csak úgy leülnénk beszélgetni egyet. Elkérte a telefonszámomat, hogy whatsappon tudjuk elérni egymást.

Írogatni kezdtünk egymásnak, gyakran lekísértem őt cigizni és hihetetlen mélységekben kezdtünk el megnyílni a másiknak. Nem volt benne semmi romantikus vonal, sem egy flört, sem egy utalás soha, egyszerűen csak két idegen találkozott, akik úgy lehettek őszinték egymással, mint még soha senkivel, hiszen valószínűleg az életben nem találkoznak többet miután elváltak az útjaik. Nem ítéltük el egymást, hiszen nem volt miért. Hihetetlen gyorsasággal fogadott a bizalmába és engedtem be én is őt. Kívülről talán abnormálisnak tűnhetett, de mi belülről tudtok, hogy ez sokkal többről szól. Mintha egész életünkben ismertük volna egymást és csak egy hosszú évekkel ezelőtt megkezdett beszélgetést folytattunk volna újból. Bízott bennem, így én is bíztam őbenne. Így teltek el hosszú napok, hetek is talán.

Idő közben kiderült róla, hogy ő Puerto Ricoból származik és foglalkozását tekintve séf, az év minden napján itt dolgozik, szóval innentől kezdve protekciós lettem nála, már ami a konyhát illeti. Desszerteket csempészett ki nekem, külön ebédet kaptam, minden nap meglepett valamilyen kis aprósággal, amitől különlegesnek érezhettem magam.

Egyik este, amikor újfent az ő szobájában ültünk le egy-egy sörrel a kezünkben, olyan hosszúra elnyúlt a léleksimogatás, hogy ott ért engem az álom. Másnap pedig onnan mentem dolgozni, mindenki döbbenetére. Rengeteget pörögtem azokon a dolgokon, amik elhangzottak közöttünk és őszintén szólva kicsit meg is ijedtem. Nem tőle, hanem sokkal inkább magamtól. Talán akkor ébredtem rá először, hogy valami katt van a fejemben, mert azok után, hogy valaki elmeséli, hogy 5 évig börtönben volt, meg úgy egyébként is dühkezelési problémái vannak, ésatöbbi, én nem mindent hátrahagyva menekülök haza, hanem csillogó szemekkel nézek rá és a leggyermekibb ártatlansággal kérdezem meg, hogy „na és amúgy milyen volt a börtön?”.

Az első ottalvásomat követte a többi. Nem tudnám megmondani, hogy mikor volt közöttünk a fordulópont, de egyszer csak azt vettem észre, hogy többek lettünk egymásnak, mint két idegen. Életemben nem beszélhettem még senkinek ennyire nyíltan a sötét foltjaimról a múltamból, mert ő valahogy mindenre rá tudott kontrázni. Életemben először nem féltem önmagam lenni. Ezzel valahogy ő is így lehetett, mert számos olyan dolgot osztott meg magáról, amit nem mindennap mesél el az ember egy átlagos csevej során, pláne nem akárkinek. Ő olyan tipikus sötét alak, aki imádja a horrort, a fekete a kedvenc színe, imádja a metált és akitől féltek a munkatársai. Többször megkérdezték tőlem, hogy mivel sikerült megbabonáznom, mert velem teljesen más. Sosem emelte fel rám a hangját, sosem kritizált, sőt, olyan oldalát mutatta, amit előttem senki más nem láthatott. Törődő volt, kedves, elalvás előtt simogatta a hajam és édesebbnél édesebb dolgokat írt vagy lepett meg nap közben. Ennyi még kevés ahhoz, hogy bárkibe is beleessek, de azért az irány nem rossz és ezt poénból el is mondtam neki. Ezen csak nevetett majd másnap virággal lepett meg, pedig sosem mondtam neki, hogy ilyesmire vágyom, neki valahogy mégis ösztönből jött. Napról napra gyűltek a virágcsokrok a polcon, a közös pillanataink pedig az emlékeinkben.

Nem sokkal később elcsattant az első csók is, de akkor már bőven túljutottunk azon a ponton, hogy ez bármit is befolyásoljon. Olyan természetes volt. Létezik egyáltalán ilyen? Mintha tényleg egész életemben ismertük volna egymást, holott alig néhány hete találkoztunk először… Sokszor hallottam már azt, hogy a nők általában az első csóknál el tudják dönteni, hogy akarnak-e folytatást, de valamiért arról soha senki nem beszél, hogy mit tegyél akkor, ha megtalálod a lelkitársad, aki egyébként a világ átellenes pontján él és mindössze csak néhány hetet tölthettek együtt.

Így hát elmondtam neki, hogy a csóknál nem szeretnék tovább menni. Nincs szükségem újabb bonyodalmakra, érzésekre, olyan nyári szerelemre, ami a munkaszerződésemmel együtt véget ér. Nem tudom, lehet én működöm furán, de nálam a szex együtt jár az érzésekkel. Sosem voltak egyéjszakás kalandjaim, voltam olyan szerencsés, hogy a legtöbbször olyan emberrel történhessen meg, aki iránt valójában is éreztem valamit és nem csak felszedtük egymást egy buliban. Vele persze ez is más volt, de mégis hogyan magyarázhattam volna azt el, hogy „figyelj, nagyon kedvellek, de nem akarok veled lefeküdni, mert nem akarok szerelmes lenni, főleg úgy, hogy pár hét, és soha többet nem láthatlak”?

Tiszteletben tartotta a döntésem. Bár már minden éjszaka nála aludtam, sosem próbálkozott be a szex-szel, sosem utalt arra, hogy a csókokon kívül többet is szeretne tőlem. De ezek mellett pontosan olyan férfivé vált napról napra, akire azt mondtam volna, hogy örömmel lennék a gyerekei anyja és akivel leélnék egy örök életet. Miközben azt is éreztem, hogy ha normális keretek között ismerkedtünk volna meg, mondjuk valamelyik BKV buszon és hagyományos úton kezdünk randizni, akkor valószínűleg az ismerkedési folyamatunk nagyon hamar véget ért volna. Számos olyan tulajdonsága volt, ami számomra kizáró tényező lenne egy kapcsolatban. Például, hogy tényleg voltak dühkezelési problémái. Bár engem sosem bántott, de azért én láttam a horpadásokat a falon, a bútorokon. Viszont emellett meg napról napra bukkantak elő olyan tulajdonságok is, amiket a korábbi kapcsolataimban nem kaptam meg és csak most ébredtem rá, hogy valójában mennyire is vágyom rájuk.

Ő folyamatosan figyelt az apróságokra. Érzékeny volt, romantikus és odaadó. Tudott sírni, ha kellett és meg is tudott nevettetni két szóval. Ő volt az első és egyetlen, aki észrevette, hogy az egyik anyajegyem hold a másik pedig csillag alakú és szimmetrikusan helyezkednek el a jobb és bal combomon. Bár az én anyanyelvem a magyar az övé pedig a spanyol, angolul sokszor mégis ezerszer jobban kifejeztük a gondolatainkat és érzéseinket, mint arra valaha is számítottunk volna. Még arra is hajlandó volt, hogy meghallgassa a legtrashebb magyar zenéket, esetleg népdalokat, sőt, még Barbi meséket is néztünk együtt, természetesen magyarul, önmagunk szórakoztatására. Közel kerültünk egymáshoz a beszélgetéseink által. Én pedig napról napra kerültem egyre nagyobb vívódásba és konfliktusba önmagammal, hogy mit is szeretnék valójában. Önmegtartóztatni csak azért, hogy betartsam a magamnak tett ígéretemet, miszerint nem fekszem le senkivel, amiből nem lehet egy normális, hosszú távú kapcsolat, vagy inkább szarni bele és csak élvezni Amerikát?  

Aztán egy éjszaka feladtam a harcot önmagammal. Heteken keresztül aludtam egy férfivel egy ágyban és küzdöttem az ellen, hogy kívánjam őt, de az agyam belengette a fehér zászlót. Azt vettem csak észre, hogy megmérgezte a gondolataimat, hogy minden munkában töltött percben azt várom, mikor mehetek már végre „haza”, hozzá, mikor lehetünk újra együtt, mikor folytathatjuk végre azt a beszélgetést, amit előző éjszaka abbahagytunk. Persze, nem leszek álszent, közben azt is vártam, hogy mikor láthatom újra, ahogy alváshoz készülve leveszi magáról a pólót, a nadrágot, mikor láthatom újra a kidolgozott testét és azt vártam, hogy mikor érhetek végre hozzá.

Aznap éjszaka én kezdeményeztem, én értem a testéhez, én csókoltam vadabbul, én voltam az, aki átlépte a saját magának szabott határait, mégis, mielőtt komolyan megfogalmazódhatott volna benne a gondolat, hogy elővegyen egy óvszert a fiókból, én leállítottam őt. Következő alkalommal ugyanígy történt. És utána még egy néhányszor. Tudom, férfi szemmel a legőrjítőbb női tulajdonság „nem”-et mondani akkor, amikor már mindketten készen állnátok arra, hogy hajnalig keféljetek. És én mégis megtettem. Sokszor. Ő pedig minden egyes alkalommal másodpercnyi habozás nélkül azt mondta, hogy rendben, majd visszabújt mellém az ágyba, puszit adott a nyakamra és azt mondta, hogy álmodjak szépeket. Nem hisztizett, nem könyörgött, nem lett borúsabb a hangulata, nem kezdett el veszekedni, egyszerűen csak elfogadta a döntésemet. És számomra ez borzasztóan meglepő volt, de még annál is inkább izgató. És ettől csak még inkább bíztam benne. Bíztam abban, hogy nem fog kihasználni, nem fogom megbánni, nem történhet semmi rossz.

Egy gyönyörű szép szerdai éjszakán aztán végérvényesen elvesztettem a harcot önmagammal. Nem állítottam le őt, nem mondtam „nem”-et. Csak hagytam, hogy magával sodorjon az a fülledt, szenvedélyes, erotikus örvény, amit első pillanattól kezdve éreztem mellette. A részletek ott maradtak abban a piciny kis szobában a szétdobált ruhák és a bepárásodott tükör mellett, szóval akit érdekel, látogasson el Észak Karolinába. :)

Ezt követően minden megváltozott közöttünk, miközben nem változott semmi.

Délelőtt mindketten dolgoztunk a délutánokat pedig kivétel nélkül együtt töltöttük. Korábban más lányokkal laktam együtt, de idő közben teljesen átköltöztem az ő kabinjába, ahol csak ketten voltunk. Heteket töltöttünk még el itt együtt, igazi randijaink voltak, és nem sokkal már mindenki úgy kezelt minket, mint egy „igazi pár”. Ha az ő munkatársai szerveztek valamit, mindig hivatalos voltam én is, még akkor is, ha az csak valami zártkörű mulatság volt konyhásoknak, ha pedig az én barátaim rendeztek bulit, akkor vele automatikusan számoltak.

Egy igazi tündérmesében éreztem magam. Boldog voltam. Hosszú idő óta úgy igazán boldog. Persze mindig ott lebegett a fejünk fölött, hogy ez a kis nyári kaland néhány hónap múlva véget ér és talán pont ezért igyekeztünk minden egyes pillanatot kihasználni. Táncoltunk az esőben, hullócsillagokat néztünk a szabad ég alatt, rögtönzött karaoké estet tartottunk a szobánkban és minden percet úgy becsültünk meg, mintha ez lenne az utolsó. Sokkal elviselhetőbbé tette azt a nyomort, amit egyébként a mindennapokban a munka miatt éreztem. Stresszes voltam, rosszkedvű, de ha együtt voltunk valahogy megfelejtkeztem a problémákról.

Aztán egyik este lefekvés után mikor magához húzott, éreztem, hogy kicsit máshogy viselkedik. Máshogy veszi a levegőt, jobban ölel magához, a sóhajtásai mélyebbek. Kérdezgetni kezdtem, hogy mi a baj, történt-e valami. Azt válaszolta, hogy igen. Úgy érzi, hogy szerelmes lett…

Ha valamit szerettem volna nagyon elkerülni, akkor az valójában pont ez volt, pedig tudtam, hogy elkerülhetetlen. Talán pont ezért tettem magamnak olyan ígéreteket, hogy engedek magamhoz közel senkit, dolgozni jövök, élvezni a függetlenségemet, hogy aztán ne kelljen senkihez kötődnöm, de talán ez már ott el lett szúrva, amikor először ült mellém és cigarettával kínált. Miközben nekem igazából fogalmam sincs arról, hogy mi az a szerelem valójában, mert életem során egyetlen egyszer éreztem úgy igazán, amire legalábbis teljes határozottsággal rá tudom fogni, hogy elvakított a rózsaszín köd meg a mézesmáz, de talán a különböző embereket különböző féleképpen tudjuk szeretni. Talán őt is szerettem, talán tudtam valamennyire viszonozni az érzéseit, csak igyekeztem elnyomni magamban, hiszen tudtam, hogy nem olyan soká elválnak az útjaink és csak fájdalmasabb lesz a búcsú.

Órákig tudnék regélni arról, hogy milyen fantasztikusan teltek a következő hetek, de így utólag visszagondolva ez már mind egyáltalán nem számít. Egymás szívébe zártuk egymást és így éltük meg a mindennapokat.

Így érkezett el az utolsó hét. A nagyfőnökség bált rendezett, állófogadással, amire mindannyian hivatalosak voltunk. Hosszú órákig készülődtünk, kicsíptük magunkat, mint előtte még talán egyszer sem. Gyönyörűnek tartott, el volt varázsolva. Percekig csak bámult rám, majd lecsordult az arcán néhány könnycsepp. Talán akkor tudatosult bennünk először úgy igazán, hogy elérkeztünk a finishbe, lassan kénytelenek leszünk elengedni egymás kezét, mert én eljövök, ő marad. Talán jövő nyáron viszontlátjuk egymást, de hát ki tud erre ígéretet tenni. Szép volt, jó volt, de sajnos véget ér. Én ezekkel a gondolatokkal vágtam neki az egésznek, tudtam, hogy van egy „lejárati dátumunk”.

Mikor elkészültünk, pár barátunkkal együtt összeverődve vártunk az uber-re. Felajánlották, hogy készítenek rólunk pár aranyos képet, amit aztán megőrizhetünk emlékként. Talán ott és akkor voltam utoljára boldog vele. A képeken az látszik, ahogy önfeledten nevetünk, csipkelődünk, hülyéskedünk és olyan alázattal és tisztelettel nézünk egymás szemébe, ami már szinte földöntúli. Elkértem a telefonját, hogy megnézhessem a képeket, és itt ért véget a tündérmese. Ahogy leértem az akkor készült képek aljára, megláttam, hogy az összes bankkártyám eleje-hátulja ott van a telefonjában. Alig néhány nappal előtte készítette a képeket. Még lejjebb görgettem és megvilágosult, hogy nem csak az enyémek, hanem legalább 50 másik emberé is ott van az elmúlt 1 évből. Azt az érzést nehéz lenne megfogalmazni, ami akkor átfutott bennem. Egyszerre düh, csalódottság, fájdalom. De mindezek hatványozottan. Életünk legszebb estéje egyszerre a legrosszabba fordult át.

Végül nem mentünk el a bálba. Elszívtam a második szál cigarettát, így be is zárult a kör, pontosan ott, ahol elkezdődött. Magyarázatot persze nem adott, legalábbis nem olyat, amit el tudtam volna fogadni. Meghallgattam egy szívszorító történetet a rákos anyukájáról, aki miatt kell a pénz, meg a rémes családi helyzetéről, amit pontosan át tudok érezni, hiszen hasonló családi háttérből jöttem én is. És ő ezt pontosan tudta. Korábban már elmeséltem neki az éjszakákat, amikor utcán aludtam, meg azokat a heteket, amikor nem volt étel a hűtőben, mégis soha, egyetlen egyszer sem jutott eszembe mások vagyonát, tulajdonát elvenni.

Főleg nem egy olyanét, akit állítólag szeretek.

A történet utána még egy rövid ideig folytatódott, de semmi nem volt már ugyanolyan, mint előtte. Bennem legalábbis már nem. A bizalom egy olyan dolog, amit, ha egyszer összetörsz, sosem fogod teljesen visszanyerni. Beszélgettünk utána még néhányszor, de nem tudtam már benne bízni. Egyáltalán nem. Ő rengeteget sírt, könyörgött, hogy bocsájtsak meg neki, de bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam. Átverve és kihasználva éreztem magam, megkérdőjeleztem mindent, ami korábban kettőnk között történt. Kerestem a válaszokat, hogy mivel érdemeltem ki ezt újra, hogy egy férfi, akit szerettem, újra visszaélt a bizalmammal. Azt hiszem, erre nincs jó válasz. Talán nem is én voltam a hibás. Talán csak a sors szerencsétlen alakulása, hogy sorozatosan ilyenekbe botlok bele.

Néhány napja lejárt a szerződésem és elhagytam azt a helyet, aminek egyben a legszebb és legszörnyűbb nyaramat köszönhetem. Elhagytam azt a férfit, akinek rengeteg csodálatos emléket és újabb bizalmi problémákat köszönhetek.

Miattam elvesztette a munkáját, mikor eljöttem. Nem bosszúnak szántam, de képtelen voltam nyugodtan aludni, miközben tudtam, hogy számos ember lehet áldozat ebben a játszmában rajtam kívül. És már dühös sem vagyok. Szépen váltunk el, még a reptérre is kikísért, elhullajtottunk pár könnycseppet. Néha a mai napig rámír, hogy hiányzom neki, hiányzik neki az az ember, akivé mellettem vált. Nem találja a helyét az életben. Tudom, hogy sok problémája van, amiket nem volt feladatom megoldani, mégis szerettem volna és mégis megpróbáltam. És tudom azt is, hogy valójában nem én hiányzom neki, csak jelentkezni kezdtek azok az elvonási tünetek, amiket a távozásom okozott. Borzasztóan addiktív személyiség, akitől talán csak az mentett meg, hogy a világ két nagyon távoli pontján élünk. És ezen tények elfogadása segített megkezdeni a gyógyulási folyamatot.

Nem gondolok rá haraggal, mert az együtt töltött idő tényleg felejthetetlen volt. Intenzív. Szenvedélyes. Picit olyan, mint aminek elképzelek egy valódi kapcsolatot. És mivel nem hiszek sem a véletlenekben, sem a pont ott – pont akkor találkozásokban, így igyekszem megtanulni ebből is a leckémet, levonni a következtetéseket, és egy fokkal óvatosabban tovább lépni. Mert bár hinni akarok abban, hogy létezik valahol egy férfi, aki valóban megérdemli a szeretetem, azért a folyamatos csalódások és hasonló történetek sorozatosan kétségeket támasztanak bennem. Talán pont most kezdődik éppen egy tiszta lap.

De, ami talán a legfontosabb, hogy megfelelő helyre tegyem el azt, ami köztünk történt. A jó pillanatokat és a rosszakat is. Azokat a jeleket, amiket nem vettem észre, pedig árulkodóak lettek volna. És ami még ennél is lényegesebb, az a továbblépés. Hiszen ez a nyári szerelem már véget ért.