Kalandozásaim a nagyvilágban - 1. rész

Napra pontosan 1 hónapja tartózkodom az Amerikai Egyesült Államokban. Nem olyan sokára 22 éves leszek, és jelenleg ez a 22. ország, ahova életem során eljutottam. Na nem mintha olyan sok pénzem lenne, hogy minden hónapban méregdrága repjegyeket vásárolgassak, sőt, kifejezetten alul helyezkedek el azon a bizonyos szociális ranglétrán, ezzel szemben viszont tökéletes érzéssel tudom megragadni az elém táruló lehetőségeket. Borzasztóan izgalmas számomra folyton újabb és újabb helyeket felfedezni, megismerni új ételeket, kultúrákat, embereket… Meg közben folyton tanulni magamról is valami újat. A legnagyobb leckék magammal kapcsolatban általában váratlanul érnek, és villámként hasítanak belém. Sokszor meglepődőm azon, hogy milyen picike porszem vagyok a hatalmas világhoz képest és hogy mennyire mulandó is az emberi lét. Meg persze azon is, hogy mekkora csodának számít, hogy itt lehetek én is, az én testem, az én tudatom, az én mindenem. Hihetetlen érzés. Pont ezért jutottam arra a döntésre, hogy megosztok pár olyan történetet, amik velem történtek az utazásaim során a nagyvilágban.

Tavaly nyáron Dániában meglátogattam egy nagyon kedves barátomat. A gimnázium első napján találkoztunk, elválaszthatatlan barátok lettünk, lényegében együtt éltük át életünk legcifrább és legsebezhetőbb korszakát, együtt váltunk felnőtté. Együtt is érettségiztünk ugyan, de ő egyetem helyett úgy döntött, hogy inkább külföldön próbál szerencsét. És milyen jól tette. Napi szintű kapcsolatban maradtunk minden nehézség ellenére, amit a távolság és a találkozások hiánya okozott.

Két hétre terveztük a Koppenhágai látogatásomat, borzasztóan izgatottak voltunk mindketten, hogy végre újra láthatjuk egymást. A kint töltött időm nagyrésze iszonyatosan jól telt, rengetek élménnyel és érzéssel gazdagodtam, viszont most a látogatásom árnyoldaláról szeretnék mesélni.

5 nap volt hátra az utazásomból, amikor is egy kisebb szóváltásba keveredtünk a sráccal. Azt tudni kell, hogy korábban már elkezdett burjánzani köztünk egy kisebb konfliktus még hónapokkal a kiutazásom előtt, de a körülmények szerencsétlen együtt állása miatt ezt nem volt lehetőségünk az utazásig úgy rendesen megbeszélni. Igazából nem is törődtünk vele, hogy ennek hangot adjuk, igyekeztük a szőnyeg alá söpörni. Viszont egyik nap sajnos robbant a bomba, ami predesztinálható is volt, hogy nem lehet mindent a végletekig elkerülni. Nem tudnék már visszaemlékezni, hogy mi indikálta konkrétan a veszekedést, egyik pillanatban csak azon kaptam magam, hogy állunk a konyhában, és fulladozunk a korábban ki nem mondott szavaink súlyától. Egy bizonyos pontig hagytam, hogy csak álljunk egymással szemben, ő üvöltözött velem, míg én a lehető legnagyobb nyugodtsággal közöltem vele, hogyha nem tér vissza normális, emberi hangnemre, én összepakolom a cuccaimat és elmegyek. Hagytam neki pár percet az átállásra, de sajnos nem sikerült rendeznie az indulatait, így én tartva magamat az ígéretemhez, bementem a szobába, összepakoltam minden holmimat egy hátizsákba, és elindultam a nagyvilágba.

Sokáig pörgettem magam előtt a képeket. Korábban ritkán vitatkoztunk, de azokat viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen felgöngyöltük. Most azonban teljesen más arcát mutatta nekem, amivel még előtte soha nem találkoztam. Talán közrejátszott az is, hogy velem rengeteget kiabáltak kiskoromban, ezért ott és akkor, abban a konyhában újra annak a 6 éves kislánynak éreztem magam, akinek csendben kell maradni, szót fogadni, majd menekülni, amilyen messze csak lehet. És pontosan ezt is tettem.

Abban az időben éppen egy nagyon rossz időszakomat éltem, mint lelkileg, mint anyagilag egyaránt. A szívem éppen romokban hevert, mert az az ember, akit (sajnos a mai napig egyébként) életem egyetlen igazi és egyben legnagyobb szerelmének tartok pár nappal előtte összetörte a közösen felépített kis várunkat, a bankkártyámon pedig összesen 225 forint volt minden vagyonom, amiből tudtam, hogy még egy metrójegyet sem fogok tudni venni. Így mentem hát ki a tengerpartra. Ott töltöttem egy éjszakát, a hidegben, szúnyogok és alkoholisták között. Túl nagy volt az egom ahhoz, hogy visszamenjek másnap a kényelmes ágy és a finom vacsora reményében, így hát eltelt még egy éjszaka a tengerparton, vacsora és kényelem nélkül. Harmadik nap eleredt az eső, de úgy istenesen szakadt, mintha dézsából öntenék. Nem maradhattam a szabad ég alatt még egy éjszakát, de mielőtt pánikba estem volna a megoldás olyan hirtelen és váratlanul érkezett, mintha csak valaki megsajnált volna odafönt. A maradék két éjszakát egy külvárosi fiú kollégium közösségi terének kanapéján töltöttem. Reggel friss gyümölcsöket és rengeteg tanácsot kaptam arra vonatkozólag, hogy mit érdemes felfedezni a környéken. Igazából azt mondhatom, hogy a legtartalmasabb és legizgalmasabb 2 napom volt ez mind közül.

Már egyáltalán nem voltam dühös, nem voltam sértett, egyedül a csalódottság nehezedett rám kimondhatatlanul. Talán most vesztettem el azt a barátomat, akivel 5 éven keresztül egymás támaszai, padtársai, lelkisegélyszolgálatai voltunk? Ért egyáltalán ennyit ez a veszekedés, feszültség, konfliktus, hogy felrúgjunk miatta 5 évnyi megértést és bajtársiasságot? Talán nem. De így utólag visszagondolva talán mindkettőnknek szükségünk volt arra a pár nap távolságra, meg arra a rengeteg gondolatra, amit rendezni tudtunk magunkban.

Ezt követően a reptéren találkoztunk ismét. Sokáig csak ültünk egymás mellett egy padon, és az első mondat, ami elhangzott közöttünk az volt, hogy „Nézd, 6 órát késik a géped. Megvárjam veled?”  Az ezt követő beszélgetés rengeteg mindenre választ adott. Ott tanultam meg először úgy igazán, értően figyelni a másikra. Megtanultam, hogy az emberek változnak, napról napra egy jobb önmaguk próbálnak lenni, és korántsem biztos, hogy ugyanaz a két ember ül egymással szemben, mint akik 5 évvel korábban egymás mellé ültek egy iskolapadban. Már nem ugyanazok az emberek voltunk, mint korábban, csak ezt valahogy odáig nem vettük észre. A konfliktusunk forrása is valójában ez volt, csak túl nehéz volt szembenézni azzal a valósággal, hogy az útjaink talán már elkezdtek eltávolodni egymástól a különböző élethelyzeteink és kihívásaink miatt.

6 órával később, amikor búcsút vettünk egymástól, tudtuk, hogy bizonyos részünktől örökre búcsúznunk el. Felnőttünk. Döntéseket hozunk, amelyeknek sokszor súlyos következményei vannak. Bár a barátságunk a mai napig megmaradt, már korántsem abban a szoros és minden felül író formában, mint amilyen előtte volt. Nem is lehet már minden ugyanolyan, de pont ez a leggyönyörűbb az egészben; megváltoztunk, és most az új önmagunkkal kell megbarátkoznunk. Ugyanúgy szeretjük egymást, csak elfogadtuk, hogy az értékeink és a véleményeink merőben különböznek már a másikétól. Nem beszélünk már minden nap, kissé eltávolodtunk egymástól, de ugyanolyan tisztelettel és szeretettel gondolunk a másikra, mint azon a napon, amikor megfogadtuk, hogy egy életen át barátok leszünk...