Örökké szeretettel

Ezt a levelet a legnehezebb szívvel írom, mert tudom, hogy amit most mondani fogok, fájdalmat okoz majd neked – és nekem is. A szavak most mégis az egyetlen eszközeim, hogy elmondjam, amit érzek, hogy elbúcsúzzak tőled úgy, ahogyan megérdemled: őszintén, tisztelettel és szeretettel.

Amikor először találkoztunk, még nem tudtam, milyen fontos szerepet fogsz betölteni az életemben. Nem tudtam, hogy az egyik legszebb és legmeghatározóbb fejezetét írod majd a történetemnek. Az együtt töltött idő alatt annyi mindent kaptam tőled – szeretetet, megértést, biztonságot. Olyan pillanatokkal ajándékoztál meg, amik örökre a szívemben maradnak: a nevetések, a csendes ölelések, az éjszakába nyúló beszélgetések, amikor úgy éreztem, mintha csak ketten léteznénk a világon. Hinni akarok abban, hogy te is szerettél, hogy az elmúlt néhány hónap nem csak illúzió volt.

És éppen ezért olyan nehéz most számomra kimondani: el kell engednünk egymást (újra).

Nem azért, mert nem szeretlek, és nem azért, mert nem jelentesz nekem mindent. Talán épp azért olyan fájdalmas ez az egész, mert szeretlek, de mégis azt érzem, hogy már nem ugyanabba az irányba haladunk. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, próbáltam elnyomni magamban, de nem lehet örökké hazudni a szívünknek. Tudod az van, hogy a férfiak könnyen kilépnek egy kapcsolatból, de sokszor hamar meggondolják magukat és visszatáncolnak, míg mi nők – vagy én legalábbis – sokáig gondolkodunk és próbálunk mentőöveket találni az utolsó utáni pillanatig, de amikor végül felállunk, azt véglegesen tesszük.

Tudom, hogy másképp képzeltük el a jövőt, és hiszem, hogy mindketten hittünk benne, hogy megoldhatunk mindent. De egy idő után már nem elég csak akarni. A kapcsolatunk sok mindent adott nekem, de egy ponton túl már elvesz belőlem . Olyanokká váltunk, akik bántják egymást a kimondott vagy kimondatlan szavakkal, akik néha már inkább feszültséget éreznek, mint megnyugvást egymás mellett. És ez nem az, amit neked kívánok. Te ennél sokkal többet érdemelsz.

Nem tudom egyébként, hogy van-e értelme ennek a levélnek egyáltalán. Nem tudom, eljutnak-e hozzád a szavaim, vagy csak a semmibe írok, ahogyan a gondolataim is a semmibe hullanak, mióta eltűntél. Nem haragból írok, és nem is azért, hogy bármit visszaköveteljek. Csak próbálom megérteni. Próbálom összerakni a darabokat, próbálom felfogni, hogy mi történt, hogy hogyan lett a mindenből semmi, a szavakból csend, a közelségből üres tér.

Egyik pillanatban még ott voltál, része voltál az életemnek, majd egyszer csak eltűntél. Nem hagytál magyarázatot, nem hagytál semmit, csak kérdéseket. Kérdéseket, amik éjjelente nem hagynak aludni, amik reggelente elsőként kísértenek, amik ott vannak minden elhallgatott üzenetben, minden befejezetlen mondatban, minden egyes pohár borban. Próbáltam keresni a miérteket, próbáltam felidézni minden egyes pillanatot, hátha valahol elhibáztam valamit, hátha volt egy utolsó szó, amit nem vettem észre, egy elfordított tekintet, ami előre jelezte a távozásod. De nincsenek válaszok. Csak a csend van.

És ez a csend felemészt.

Fájdalmas számomra belegondolni az utolsó találkozásunkba. Úgy váltunk el, mint akik várják a következő találkozást, az utolsó csókot is csak a vendégház ajtaja előtt adtam neked rohanva. Fene sem gondolta, hogy az lesz az utolsó. Akkor még azt éreztem, hogy minden rendben van közöttünk, gondtalanok voltunk, nevettünk, tele voltunk tervekkel. Azt terveztük, hogy együtt töltjük a húsvétot, hogy elutazunk valahova a hosszú hétvégén, hogy megváltjuk a világot, hogy egyszer összeköltözünk és még sorolhatnám.

Ígértél ezernyi szép dolgot, - nem csak nekem, hanem a családomnak is - elhúztad előttem a mézesmadzagot, hogy megkapd tőlem, amit akarsz, de most már látom, hogy az ígéreteid csak üres szavak voltak.

Egy időben még hittem bennük, hittem, hogy egyszer tényleg megkapom azt a levelet postán, hittem, hogy nem csak szórakozol az öcsémmel meg a laptoppal, hittem, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk… és hittem neked mindig. Hittem, hogy amikor azt mondtad, hogy mindig itt leszel, akkor azt komolyan gondoltad. Hogy amikor azt mondtad, számíthatok rád, akkor az nem csak egy jól hangzó mondat volt. De most, hogy itt állok egyedül, most, hogy minden kimondott szavad mögött csak az ürességet találom, rá kell jönnöm, hogy azok az ígéretek sosem jelentettek semmit. Nem neked. Csak nekem.

Nem akartam számodra csak egy test lenni, szerettem volna, ha ennél többet akarnál belőlem, a lelkemet, a gondolataimat, a lényemet, mindent… Amikor néhány hete virággal és könnyes szemmel álltál az ajtóban, akkor hittem neked, hogy ez tényleg valami többről szól közöttünk. Többről, mint a szex, többről, mint a hazugságok. Hogy nem véletlenül akarjuk újrakezdeni egymással.

Azt ígérted, hogy nem fogsz eltűnni. Merthogy újra nem tudnál elengedni. Hogy nem követnéd el újra ugyanazt a hibát. Te mondtad, hogy fontos vagyok. Te mondtad, hogy együtt majd mindent megoldunk. És mégis itt vagyok, egyedül, válaszok nélkül. Te meg csak eltűntél, mintha soha nem is léteztem volna az életedben. Mintha az együtt megélt pillanatok nem értek volna semmit. Mintha én nem értem volna semmit. És ezt próbáltam megérteni. Próbáltam mentségeket találni neked, kifogásokat gyártani helyetted, mintha a csended mögött lenne valami magyarázat, amit csak meg kell fejtenem. De nincs semmi. Csak az üresség maradt utánad. Meg az ígéreteid, amiket sosem tartottál be.

Nem haragszom. Már nem. Csak fáj. Nem is maga a búcsú, mert az nem volt. Nem a távozásod, mert arra sem adtál magyarázatot. Hanem az, hogy én hittem benned. Hittem neked. És te ezt semmibe vetted.

Pontosan azt tetted velem, mint a többi férfi. Azt tetted, mint azok a toxikus férfiak, akiket mindig elítéltél, akiknél jobbnak tartottad magad. Hisz mindig azt hangsúlyoztad, hogy felnőtt vagy, érett, és mennyire jól tudsz / tudunk kommunikálni. Azt gondolod, hogy aki tényleg „felnőtt”, az képes lenne ugyanezt megtenni? Minden szó és magyarázat nélkül eltűnni, nem válaszolni, csak ignorálni? Elvágtad a kommunikációt közöttünk minden szó és magyarázat nélkül, teljesen figyelmen kívül hagyva minden fájdalmat, amit okoztál ezzel. És pontosan ezzel bizonyítottad, hogy „te is csak egy vagy a sok közül”.

Szóval nem tudom, hogyan kellene elengedni valakit, aki el sem búcsúzott. Nem tudom, hogyan lehet lezárni valamit, aminek soha nem volt igazi befejezése. Csak azt tudom, hogy fáj. Hogy az üresség, amit magad után hagytál, nagyobb súllyal nehezedik rám, mint bármilyen kimondott búcsú lehetett volna.

Szeretném azt hinni, hogy egyszer majd megértem. Hogy egyszer majd nem lesz szükségem válaszokra. De most még csak a hiányod van, a bizonytalanság, és a tudat, hogy én itt maradtam, míg te mentél – és soha nem néztél vissza.

Nem tudom, hogy egyszer majd újra találkozunk-e, hogy az élet még sodor-e minket egymás mellé valamikor. Csak azt tudom, hogy most muszáj elengednünk egymást, hogy mindketten meglelhessük azt a boldogságot, amit megérdemlünk. Én legalábbis muszáj elengedjelek, ha nem akarok mélyebbre süllyedni ebben a lelki nyomorban, mint amit megéltem miattad az elmúlt pár hétben.

Nem akarok haragot, nem akarom, hogy fájdalommal gondolj vissza rám. Én mindig a legnagyobb szeretettel foglak őrizni a szívemben. Mert bár most a búcsú pillanata ez, nem akarom, hogy az emlékeink elveszítsék a fényüket. Őrizd meg őket, ahogy én is megőrzöm – mert a mi történetünk, még ha véget is ér, mindig egy részem marad.

Kérlek, vigyázz magadra. Remélem, hogy az élet minden szépséget megad neked, amit csak kívánsz, és hogy valahol, valamikor, újra rád talál a boldogság. Őszintén kívánom, hogy boldog legyél…

Örökké szeretettel,

2025.03.28