„Csak a csend van”, avagy csak egy tanácsért jöttem hozzátok

Pontosan fél éve annak, hogy először küldött üzenetet nekem az oldalon. Az üzenetből üzengetés, az üzengetésből pedig még aznap egy majd’ 8 órás telefonálás lett. Pár nappal később pedig az első találkozó. Életem legkedvesebb első randijai közé tudnám sorolni; romantikus volt, udvarias, fantasztikusakat beszélgettünk. Elvitt vacsorázni, bókolt nekem, levette a kabátom, kihúzta nekem a széket és már aznap este kéz a kézben álltunk a Tisza parton.

Elfogyott a második pohár bor, talán már a harmadik is, aztán hirtelen a szavak is eltűntek. Csak néztük egymást némán, távolról, miközben közelebb voltunk a másikhoz abban a pillanatban, mint bárkihez a világon. Csillogó szemekkel és csodálattal nézett rám, tele volt a szeme tisztelettel. Egy röpke másodpercig elhittem neki mindent, hosszú idő óta először éreztem, hogy valaki képes lehet engem szeretni és őszintén kívántam, hogy ő legyen az, aki ezt megteszi.

Alig 1 héttel később bemutatott a családjának – 1 hétre rá én is az enyémnek. Minden időmet náluk töltöttem, az ő családja az enyém is lett... Meleg szívvel vártak „haza”, a kedvencemet főzték és hajnalig tartó beszélgetésekbe bonyolódtunk. Az anyukáját is úgy hívják, mint engem. Mintha úgy épült volna a kapcsolatunk, hogy közben átugrottunk 43 lépcsőfokot – szerettem őt, de még nem ismertem igazán.

Decemberben következett be az első nagyobb konfliktusunk. Csak egy semmiség volt, mi mégis majdnem egy hétig rágtuk magunkat rajta.

Az ünnepek alatt kettesben utaztunk el a világ egy nagyon távoli pontjára, csak ő meg én. Az utazás első napján egyedül hagyott engem a reptéren. A konfliktusunk idáig elkígyózott, én pedig pénz/internet/telefon/repjegy (és még sorolhatnám) nélkül álltam egy nagyon nagyon távoli reptéren, egy másik kontinensen. Ott és akkor egy picit valami meghalt bennem.

Ugyanezen a napon sor került az első együttlétünkre is. Lehet, hogy csak a harag dolgozott bennünk, vagy a fáradtság, de ettől eltekintve fantasztikus volt, meghatározó, kielégítő. Vágytunk már erre a kielégülésre mindketten, mégis úgy gondolom, hogy szükség volt előtte az eltelt hetekre, beszélgetésekre, vágyakozásra.

A szex vele mindig fantasztikus volt, felülmúlta minden várakozásomat. A többi együttlétünk is mind ugyanolyan felemelő volt, amire mindig is vágyott a lelkem. Csak hogy néhányat emeljek ki a kedvenceim közül; egyízben a sáros motorháztetőn keféltünk, amíg vártunk az autómentőre, mert beragadt a kocsim a mocsárba, egyszer a hideg konyhakövön tett magáévá, kezemet-lábamat gúzsba kötve, máskor pedig a saját gyerekkori szobámban tett nyakörvet a nyakamra, amikor meglátogattuk a családot, és a szüleim a fal másik oldalán pihentek mit sem sejtve. Minden szex durva volt, nyomot hagyott kívül – belül egyaránt. Imádtam őt érte. De ahogy teltek a napok, a hetek, a lelki sebeket egyre nehezebben viseltem...

Egyik napon januárban, a hajnali órákban felhívott, és mindent elmesélt az életéről. Mindent. Minden rossz dolgot, amit valaha elkövetett, amit megbánt, amiért ostorozza magát. Nagyon kemény dolgok voltak, a gyomornak nehezen befogadható, sötét titkok. De ezekkel együtt fogadtam el őt, ezekkel együtt akartam vele leélni az életemet.

Furcsa dolog szeretni valakit úgy, hogy közben gyűlöljük azt, amit tesz. A kezdeti tündérmese hamar véget ért, az első veszekedésünk hozta maga után a többit. Decembertől számítva minden egyes nap volt valamilyen kis hülyeség, amin összeugrottunk. Borzasztóan bántott, hogy ennyire elbeszéltünk egymás mellett mindig. Mivel nem tudtam vele ezeket megbeszélni, naplót kezdtem írni róla. Voltak furcsaságok körülötte, de nem érdekelt, hisz szerettem őt, és ez mindent felülír, nem?

Hát nem. Februárban szakítottunk, hirtelen felindulásból. Zokogva pakoltam össze a cuccait, hogy visszaadjam neki. Ő a kezembe nyomta a kocsikulcsomat, hogy menjek, ne is lásson többet. 1 nappal előtte teljesen más volt; ölelt, csókolt, szeretkeztünk, azt mondta, vár engem haza. Haza… Hirtelen mégis el kellett költöznöm egy olyan érzésből, amit előtte az otthonomnak ismertem.

Eltelt egy hét. Borzasztóan meggyászoltam őt is, a kapcsolatunkat is. Nem akartam emberek között lenni. Sírtam, magamat hibáztattam, hogy nem vagyok alkalmas mások szeretetére. Néha-néha beszélgettünk egymással, elmondta, hogy ő is rosszul érzi magát, hiányzom neki és nem tud aludni. Nyugtatókat szed minden nap.

Elmesélte, hogy pixie-n ráírt egy másik felhasználó, aki rólam kérdezősködött, hogy miért szakítottunk. Tisztában volt a szexuális perverzióimmal, az életemmel, a lakhelyemmel, szóval nem csak egy idegen volt, mégsem volt hajlandó felfedni magát. Azt állította, hogy egy „barátom”, de fél, hogy megharagudnék, ha megtudnám ki ő. Teljesen bepánikoltam. Az életem ezen területét borzasztóan diszkréten kezelem, nincs olyan barátom, aki tudná, hogy megfordulok az oldalon, pláne nem ilyen részletességgel a szexuális életem. Megfordult a fejemben az is, hogy mi van akkor, ha exem csinált egy másik profilt, amivel önmagának küldött üzenetet, de hát ennek mi értelme lenne? Azóta sem jöttem rá, hogy mi is történt valójában, csak rettegtem, hogy kitudódott az életem sötét oldala. Az a kis incidens arra ösztönzött minket, hogy egyre többet beszélgessünk, hogy együtt próbáljuk megoldani a rejtélyt, hogy mi is történhetett, ki írhatott valójában…

Közben eltelt még egy hét. Egyszercsak csöngettek az ajtón. A srác könnyes szemmel és egy rózsacsokorral a kezében állt előttem. Azt kérte, fogadjam őt vissza, megváltozik, nem fogunk többet vitázni, figyelmesebb lesz, jobban fog szeretni engem. Nem akartam újra kezdeni, hisz ami egyszer nem működött, miért működne újra? De nem küldtem őt el, beengedtem, hogy beszéljük meg, zárjuk le rendesen a kapcsolatunkat, és ne csak egy hideg „szia”-val köszönjünk el egymástól végleg. Ennek a gondolatától elgyengültem, beleremegtem abba, hogy nem láthatom őt soha többet.

Rengeteget beszélgettünk. Számomra is meglepő módon ő is nagyon tisztán látta azokat a pontokat, amiken alapjaiban csúszott el a kapcsolatunk, a veszekedéseink gyökerét. Azt ígérte, dolgozni fog rajtuk, mert belém szerelmes, és nem szeretne elveszíteni. Az egész estés győzködés hatására beadtam a derekamat, kapjon egy újabb esélyt.

Az elkövetkező két hét ismét fantasztikus volt. Egyáltalán nem vitáztunk, olyan volt velem, mint a kapcsolatunk legelején; randizni vitt, udvarolt, virágot vett nekem. Ha az eddigieket lehetett überelni, akkor most még fantasztikusabb volt a szex vele, sokkal keményebb, mégis bensőségesebb együttlétek voltak, mindig úgy keféltünk, mintha az életünk múlna rajta, minta minden egyes dugásról azt gondolnánk, hogy ez az utolsó.

Így telt el két hét. Nálam töltött egy egész hétvégét, aminek a programja a konstans kefélés és evés volt. (Nagyjából 10 kilót híztam egyébként a kapcsolatunk alatt, mert együtt mindig nagyon szerettünk jókat enni és azzal nyugtattuk magunkat, hogy utána az ágyban úgyis ledolgozzuk.) Szóval kellemesen telt el ez a három nap, semmi konfliktus, csak a vihar előtti csend. Ilyenkor az ember hajlamos várni, hogy mikor fog beütni a krach, mert nincs hozzászokva a jó dolgokhoz. És így is lett.

Miután elutazott tőlem, 2 nappal később írt, hogy lebetegedett, hazamegy táppénzre, nem érzi jól magát. Jobbulást kívántam, megkérdeztem, hogy hogyan tudnék segíteni? Erre már nem válaszolt.

Aggódtam érte, felkerestem az anyukáját is, hogy mi történt, ő csak annyit mondott, hogy beteg, pihenésre van szüksége. Közben teltek el a napok, majd egy hét is már. Az üzeneteimre nem válaszolt, a hívásaimat elutasította, pedig előtte minden egyes nap beszéltünk. Most pedig picit minden egyes nap meghaltam legbelül. Vártam, hogy előkerüljön, hogy valami életjelet adjon, de ez nem történt meg, csak teltek tovább a napok. Az anyukájától tudtam, hogy közben meggyógyult és elutazott egy hetes továbbképzésre. Majd onnan is hazaérkezett. Eltelt egy újabb hét, hogy semmi interakciót nem kaptam tőle. Én pedig teljesen besokalltam.

Írtam neki egy gyönyörű szívszorító szerelmes búcsúlevelet. Csak hogy egy részletet megosszak belőle:

„Egyik pillanatban még ott voltál, része voltál az életemnek, majd egyszer csak eltűntél. Nem hagytál magyarázatot, nem hagytál semmit, csak kérdéseket. Kérdéseket, amik éjjelente nem hagynak aludni, amik reggelente elsőként kísértenek, amik ott vannak minden elhallgatott üzenetben, minden befejezetlen mondatban, minden egyes pohár borban. Próbáltam keresni a miérteket, próbáltam felidézni minden egyes pillanatot, hátha valahol elhibáztam valamit, hátha volt egy utolsó szó, amit nem vettem észre, egy elfordított tekintet, ami előre jelezte a távozásod. De nincsenek válaszok. Csak a csend van.

És ez a csend felemészt.

Fájdalmas számomra belegondolni az utolsó találkozásunkba. Úgy váltunk el, mint akik várják a következő találkozást, az utolsó csókot is csak a vendégház ajtaja előtt adtam neked rohanva. Fene sem gondolta, hogy az lesz az utolsó. Akkor még azt éreztem, hogy minden rendben van közöttünk, gondtalanok voltunk, nevettünk, tele voltunk tervekkel. Azt terveztük, hogy együtt töltjük a húsvétot, hogy elutazunk valahova a hosszú hétvégén, hogy megváltjuk a világot, hogy egyszer összeköltözünk és még sorolhatnám.”

A levelet megkapta, de végül erre sem kaptam választ, így hát március végével én is lezártnak tekintettem a kapcsolatunkat, miközben majd’ belerokkantam. Már nem csak a fájdalom volt, hogy nem létezünk mi együtt többé, hanem a rengeteg kérdés, amikre fogalmam sem volt, hogy hol keressem a válaszokat. Ez sokkal inkább egy gyászfolyamat, amikor egyik napról a másikra valakit elüt egy villamos, te pedig egyedül maradsz minden kétségeddel. Mintha csak ollóval elvágták volna a filmszalagot.

Próbáltam elérni őt más utakon, de felesleges volt. Pixie-ről is törölte magát azóta, ugyanolyan hirtelenséggel, mint ahogy az életemből is kilépett.

Több, mint egy hónap telt el azóta, én pedig még mindig nem találom a helyem. Hogyan lehet ezt elfogadni, feldolgozni, megbarátkozni a tudattal? Lehet, hogy a tanulság abban rejlik, hogy akkor kellett volna határozottnak maradnom, amikor kimondtam a szakítást és nem megpróbálni újra, de akkor most az a kérdés élne bennem, hogy „mi lett volna, ha…?”, ha mégis tudunk együtt működni, ha tényleg leélhettük volna együtt az életünket, ha minden konfliktus ellenére ő az, akivel nekem dolgom van az életben?

Minden nap ezekkel a gondolatokkal kelek és fekszek, várom azokat a kurva válaszokat, valakitől... akárkitől… De közöttünk egyre nagyobb az űr, bennem a szorongás, és végeredményben már tényleg csak a csend van…