Kezdődik minden elölről...

21 éves egyéni vállalkozóként gyakran fordulok meg üzletemberek és cégvezetők között, különböző vállalati rendezvényeken. Elég érdekes a felállás, amikor én a kis csitri fejemmel és hatalmas szemeimmel figyelem az engem körülvevő öltönyös férfiakat, csinosan felöltözött nőket, miközben ők hozzám jönnek oda tanácsot kérni (vagy kéretlenül osztani), sőt, nem ritka eset az sem, hogy a tapasztalataimról kérdeznek, dicsérnek, bókolnak nekem... Persze valójában minden csak a koromról szól. Nem az a nagy dolog, amit elértem, hanem hogy "már ennyi idősen".

Egyébként imádom, amit csinálok, imádom a közeget, az engem körülvevő üzletembereket, menedzsereket, vezetőket, milliomosokat, de sokszor nagyon nehéz nem elkalandozni. Folyamatosan érzem az engem körülvevő dominanciát, kimértséget, érzem az öltönyös úriemberek tekintetét magamon, érzem a tiszteletet, ahogy beszélnek hozzám, de érzem azt is, hogy közben tőlem is tiszteletet követelnek meg. Természetesen megadom, hisz én ne tenném...?

Tetszik nekik, hogy fiatal vagyok, hogy még az egyetemi éveimmel küzdök, meg hogy az utánam korban legközelebb álló nő is, aki megjelent az eseményen már bőven a 30as éveit tapossa. Én pedig csak betipegek a konferenciaterembe a magassarkú cipőmben meg fehér csipkeruhámban, és mind tudjuk, hogy ennyi idősen már többet tettem le arra a bizonyos asztalra, mint néhány kolléga. Persze a tudat nem mindig elég, kell hozzá az az édesen bájos, de közben mégis pajkos mosoly, amivel még a legkeményebb férfi szívet is képes vagyok meglágyítani...

Ugyanígy történt ma is, mint minden kedden, mindössze azzal a kivétellel, hogy a gondolataim ma nagyon de nagyon messze jártak a konferenciaterem morajlásától. Amíg párkapcsolatban vagyok / voltam, eszembe sem jut más férfira "úgy" nézni, olyat gondolni, vagy olyanra vágyni, ami ne lenne helyénvaló. Viszont most ismét egyedül vagyok, lassan egy hónapja immár...

Úgy telt el a nap, hogy minduntalan próbáltam visszarángatni magam a piszkos kis fantáziáimból. Próbáltam nem arra gondolni, hogy az előttem álló vagy hozzám beszélő úriember milyen mocskos dolgokat tehetne meg velem, miután kettesben maradunk egy picinyke szobában. Miután szögre akasztotta a zakót, kilazítja a nyakkendőt, de teljesen másra használja, mint rendeltetésszerűen kellene. Pusztán az ember megjelenéséből érzem, hogy mennyire lenne képes uralni, maga alá gyűrni, tiszteletet kivívni részemről úgy igazán. Én pedig még hajlandó is lennék alávetni magam neki.

Indokolatlanul vonzódom a közel 40 éves, jóképű, öltönyös üzletemberekhez. Az öltöny tehet róla? Fogalmam sincs. De be kell vallanom, hogy az öltöny picikét mindenkit vonzóbbá tesz. Izgat. Kifinomultságot és dominanciát sugároz, amire (istenem, de mennyire) vágyom.

Ilyenkor újra meg újra vissza kell rántanom magam a valóságba. Pénzügyekről beszélgetünk éppen, vállalati kommunikációról, fejlődési lehetőségekről. De közben néha néha megnyalja ajkát, pillantása letéved a mellemre, és feltesz egy borzasztóan szakmai kérdést. Én pedig lefagyok, mert a gondolataim megintcsak ott járnak, hogy az ingje felső két gombja ki van gombolva, a nadrágszíj már a nyakamon, és olyan szenvedéllyel lök a falhoz, hogy belenyikkanok. Letépem róla az inget, a gombok szanaszéjjel repülnek. Ő pedig csak csókol, követel, kér, ad, vetkőzik, vetkőztet, büntet, simogat...

Ismét elkalandoztam, ő pedig csak várja a választ, holott azt sem tudom, mi volt a kérdés. Kellemesen elmosolyodok, megköszönöm a beszélgetést, majd a kávéfőző mellé lépek, hogy lefőzzek egy újabb cappucinot. Erre egy újabb öltönyös delikvens lép mellém, megdicséri a szoknyámat, megigazítja a gallérját, miközben tengerkék szemével belevész az enyémbe, és én pedig végérvényesen is elvesztem újra... Kezdődik minden elölről...