TanMese a legaranyosabb Hibernálódottnak, illetve mindenki másnak....

Egyszer volt, honnan volt , nem tudom az ember...Az ember megfigyelte mikor stresszben van működésbe lép a az "üss, vagy fuss" idegrendszer, a külvilágra kezd törődni, s elveszti önmagát, a külsővilágra törődik, kiüriti minden tartalékát és csak a túlélésre játszik...

A szerint milyen: vagy harcol, kiáll, s harcol, ez az Alfa himek, Alfa nőstények, illetve mindenki másé, aki úgy dönt, fontosabb neki az amit esetleg elveszithet, mint maga, akár az élete...

Vagy elfut...

Vagy elbújik, levegőt is csak lassan vesz, hibernálja önmag...ez a menekülés inaktiv formája...

de a tánc ilyenkor lehetetlen

Mert a harcban van tánc...

a menekülésben-üldözésben van tánc...

A lefagyásban nincs...a hibernálódott: mindent elszenved...A hibernálódott mindent felhagy, ez a menekülés fülét-farkát behúzva...Egyszer: tehát Egy Szer: nem megismételhetően, mert egy Szer: kozmikus rend. Egyszer egy egy aranyos lány nyitni akart önmagának, aki sok csalódás után próbálta venni a bátorságot, hogy megjelenjen, de önmaga felismerésére is képtelen volt, mert nem látta ki is ő, mert bátortalan volt, erős kötelékkel az őseihez, akik erősen óvták, mert akik nem biztosak a gyökereikben, nem biztosak választásaik értékrendjében nem adnak szabadságot gyermekeiknek, hogy máshogy döntsenek mint ők, s leverik kis korban a lázadásokat, és kialakitják az utánzás művészetét, mert nem ismerik meg önmagukat, ezért ugyanúgy gyökértelenné válnak, mint őseik, igy lefagynak...De a sok rejtekezés, önmagától is megijedés után, elhatározta megmutatja maga magát, sőt maga magának önmagát...kilépett a világba, de megijesztették, és pont be tudott ugrani aztán lemerevedett...az akitól megijedt, az szintén a gyökértelenek közül származott, de ő már az állandó lefagyással szemben, a meneküléssel szemben, senki sem vette észre, ezt, mert introvertált volt ő, de addig üldözték mig meg nem tanulta, hogy fel kell venni, meg kell tanulni közlekedni ebbe a világba...s mert aztán menekült...majd lefagyott...de mikor mégis minden félelme ellenére beleállt, rettegve, félve, mikor már a rettegéstőla lába is merevvé vált mozdulni sem tudott...de akartaz akarástól bár a lába nem mozdult , de valhogy ő nem tudja, kinőttek a szárnyai, s mindenki megdöbbenésére repült...és azt mondta jé, mindig ezt álmodtam, mindig erre vágytam... s repült földeken, hegyeken, tavakon folyókon át...majd elfáradt...keresett társat, s minden jól alakult, mig meg nem mutatta repül...s akkor olyat keresett aki repül... de azok meg folyton a fejére csipentettek...még nem jött el az időd...aztán lent valamit...ahol ugyanazt a fájdalmas hangot adta valaki...mit ő adott mikor álomba sirta egykor magát...mikor elharapta könnyeit...s most megnyitotta felé a szivét s leszált...s mikor az a lény meglátta bemenkült a lyukba ahol állt és lefagyott...hivta...de nekiki azt hitte ismeri önmagát a lába nem tudott lépni... Ekkor a szárnyas azt mondta: használd a szárnyad, tudsz repülni...de az nem mozdult... ezért a szárnyaló elrepült...egyre magasabbra... a lefagyó szárnyas rettegő előjött....a repülő lecsapott volna, de árnyéka elárulta s a arettegő szárnyas lefagyó visszlépett a lyukba...s lefagyott...s ott didergett...retteget...szemét lehúnyva...remegett...ekkora reepülő szárnyakinőtt rettegő ráült a fára, hogy mikor a szárnyas rettegő, akit felismert, mikor ki mer lépni lyukából ahová visszalépni még volna ereje, elállja útját, s előtte fagyjon le, hogy csiklandozva szárnyát vele repüljön...

Az Irás ért véget, nem a történet...