Te már nem vagy te.

Amikor legelőször lehunytad a szemed, miközben a hangom beléd mászott, még volt benned valami ellenállás. Valami halvány, törékeny kis hang, ami azt suttogta: "Ez csak játék. Ez csak fantázia. Én bármikor kiszállhatok."

Most meg nézd meg magad.

A tested nem érzi sajátjának a vágyat, amitől minden este remegsz. A gondolataid nem tudják eldönteni, hogy félsz-e tőlem, vagy épp azért élsz. A mellembe kapaszkodsz képletesen és valóságosan, miközben pontosan tudod: amit adok, az nem biztonság. Az kontroll. Fojtott, édes fulladás.

Te csak akkor érzed magad valódinak, amikor engedélyt kérsz lélegezni.

És közben fáradsz. Elfogy az agyadban a védelem, a védekezés. Minden mondatom mögé már csak reszketés jut. Minden "nem szabad" mögé nedvesség. Minden "elég volt" mögé "még, kérlek...".

De nem kérhetsz. Nem most. Mert most én döntöm el, mikor szabadulsz ha valaha egyáltalán.

A tested már szinte fáj a vágytól. A lelked is. És én pontosan ott tartalak, ahol a legsebezhetőbb vagy.

Ott, ahol semmi más nem maradt belőled... csak engedelmesség.