Megbocsátás

Megbocsátás költözött lelkembe,

és csendben lent a szívemre néztem.

Láttam benne sok régi, mély sebet,

mint kiszáradt, holt folyómedreket,

hol könnyek árja futott rég tova.

Láttam egy mondatot, mi bennem él,

évek óta visszhangzik szüntelen,

de már nem hangosabb a hangja sem,

mint a fák közt zúgó, reggeli szél.

Láttam azokat is, kik bántottak,

fájdalmat hagytak maguk mögött rég.

Arcuk sem volt még, csak sötét árnyak,

kik homályban, félelemben állnak.

Aztán lassan mind emberré lettek:

tévedőkké és sebzett lelkekké,

pont olyanná, mint én magam vagyok.

Láttam a dühöt, kapumban álló őrt,

s megköszöntem, hogy vigyázott eddig,

de nem adom már oda a kulcsot,

hogy a házban ő legyen most az úr.

Láttam a múltat, nem változik meg,

csak egyre kisebb lesz a lelkemben.

Mint távoli hegy, még ott áll büszkén,

de már nem takarja el az eget.

Láttam a csendet, nem felejtés volt,

hanem tiszta és megnyugvó béke.

Nem azt mondta, hogy sosem fájt nekem,

csak azt, ne fájjon minden nap újra.

S megértettem, a megbocsátás itt

nem mindig másikhoz vezető híd.

Néha csak egy eldugott, kis ösvény,

mely újra elvezet önmagamhoz.

Nem nyitottam ki minden zárt ajtót,

nem hívtam vissza minden távozót.

Csak letettem a súlyos, nehéz követ,

mit oly régóta szorított a markom,

hogy azt hittem, már a kezem része.

S ahogy a kő végül a földet érte,

meghallottam egy belső, tiszta hangot.

Nem kívülről szólt, belőlem áradt,

mintha lelkem üzent volna lágyan:

"A világot nem olyannak látod,

amilyen valójában, s amilyen szép,

inkább olyannak, amilyen sebet

hordozol még a nehéz szívedben."

És akkor most legeslegelőször

nem a sajgó sebemen át néztem,

e gyönyörű, szép, nemes világot,

hanem a tiszta, áradó fényen,

mely a seb helyén, a törött résen

lassan megtanult bejönni hozzám.

Inceptio