Nem az újév hozta el a változást

Az újév mindig tele van elképzelésekkel. Ilyenkor az emberek terveket szőnek, fogadalmakat tesznek, és maguk elé képzelnek egy jövőt, amelyben minden egy kicsit jobb, rendezettebb, szebb lesz. Elképzeljük az új énünket, az új élethelyzeteinket, és a változást, amelyről azt hisszük: most végre tartós lesz.

Aztán az élet rendszerint mást hoz.

Nem feltétlenül rosszabbat, csak mást.

Az újévi fogadalmak nagy része néhány hét alatt elhalványul. Nem azért, mert az elképzelések rosszak lennének, hanem mert a valóság ritkán igazodik pontosan ahhoz a képhez, amit előre megálmodunk magunknak, és emiatt hajlamosak vagyunk feladni. Pedig nem feltétlenül baj, ha nem egyezik.

Sokáig azt gondoltam, a változás mindig egy nagy, filmbe illő, drámai elhatározással kezdődik.

Egy erős pillanattal, egy különleges dátummal, egy mágikus helyszínnel.

De gyakran ez a nagy pillanat egyszerűen elmarad. És ez így van rendjén.

Amikor évekkel ezelőtt betöltöttem a tizennyolcat, azt hittem, másnap majd minden megváltozik.

Hogy valami rendkívüli történik, hogy valami majd "átkattan", és hirtelen minden a helyére kerül.

De nem történt semmi különös.

Az élet ment tovább, pontosan úgy, ahogy addig.

Ironikus, hogy mennyire ragaszkodunk a nagy kezdetekhez.

Újévekhez, évfordulókhoz, szent helyekhez, kerek számokhoz.

És közben sokszor nem vesszük észre azt, ami már ott van: a hétköznapi pillanatot, amelyben valójában el lehetne indulni.

Talán ezért áll közel hozzám A békés harcos útja című film egyik gondolata is: "Olyan nincs, hogy semmi sem történik. Nincsenek átlagos pillanatok."

Röviden elmesélem az én egyik történetemet.

Nem azért, mert különleges, hanem épp azért, mert nem az.

Hátha valakinek erőt ad, vagy segít felismerni valamit saját magában.

Körülbelül másféle éve én egy teljesen véletlenszerű, jelentéktelennek tűnő napon kezdtem el változtatni.

Nem újévkor.

Nem egy nagy fogadalom hatására.

Egyszerűen csak elindultam.

Megjelent az életemben valaki, aki kezdetben motivációt adott.

Egy ember, aki felébresztett bennem valamit, egy vágyat, egy elképzelést arról, hogy lehetnék más is, mint addig. Akkor még azt hittem, miatta csinálom.

De ahogy teltek a hetek, a kezdeti motiváció lassan fegyelemmé alakult.

A fegyelem pedig szokássá.

A szokás pedig az életem részévé.

És egy ponton észrevétlenül átbillent valami: már nem egy emberért, nem egy elképzelt jövőért, nem egy bizonyítási vágyból haladtam tovább, hanem magamért.

Mert élvezem.

És útközben elkezdtem jobban megismerni önmagam.

Nem azt az énemet, akit elképzeltem, hanem azt, aki ténylegesen vagyok.

A korlátaimmal, a kitartásommal, a hibáimmal, a csendes erőmmel, a bennem rejlő lehetőségekkel.

És ekkor értettem meg igazán:

sok minden az életben nem úgy történik, ahogy elképzeljük, de ettől még nem rosszul történik.

Csak máshogy.

Mai fejjel már csak elmosolyodok, ha visszatekintek a kezdetekre.

Talán van egy terv, ami nem a fejünkben születik.

Talán nem mindig értjük az utat.

De idővel rájövünk: amit pillanatnyilag veszteségnek hittünk, az gyakran tanítás volt.

És amit fájt elengedni, az sokszor pontosan ahhoz kellett, hogy végre önmagunkra találjunk.

Ha van bármi, amit ebből a történetből magammal vittem, az az, hogy néha elég jelen lenni.

Nem hajszolni a változást, nem erőltetni az irányt, csak figyelni.

Önmagunkra. Másokra. A világ apró jelzéseire.

A válaszok sokszor nem akkor érkeznek, amikor keressük azokat, hanem amikor végre készen állunk meghallani őket.

Mindenkinek boldog új évet kívánok.

És azt is, hogy ne csak az év legyen boldog, hanem mi magunk is.