Nem a csend volt a legrosszabb. Hanem a hamis hangok előtte

Olvastam egy történetet. Egy nő tollából, aki szépen, fájón és őszintén mesélte el, hogyan szerettek egymásba, hogyan éltek boldogan, hogyan vesztek össze, hogyan szakítottak, majd hogyan próbálták meg újra. Majd újra elvesztették egymást.

És miközben sorait olvastam, végig az járt a fejemben: vajon ki az, akit valójában gyászol? A férfit, vagy csak azt a képet, amit róla kialakított?

Nem ítélkezem. Ismerem ezt a fájdalmat. Tudom, milyen, amikor valaki belesimul az álmainkba, amikor valaki nem az, aki, hanem az, akinek látni szeretnénk. Amikor a kezdetekben elhisszük, hogy majd pont velünk lesz más. Hogy pont miattunk fog megváltozni. Pedig voltak jelek. Mindig vannak jelek.

A szeretet, ha őszinte, nem hagy ott magyarázat nélkül. A szeretet nem játszik némaságot. A szeretet nem csak akkor szól, ha vágy van, hanem akkor is, amikor felelősség.

És ha valaki úgy tűnik el az életünkből, hogy még csak annyit sem mond: "Ne haragudj, vége", az nem a csend miatt fáj, hanem mert az előtte elhangzott szavak hitelüket vesztik.

Talán csak gyáva volt. Talán ott volt valaki más. Talán nem tudott felnőni ahhoz, amit ígért. De akármi is az oka, a valódi veszteség nem ő. Hanem az az illúzió, amit róla szőttél, amit most neked kell szépen, lassan lebontanod.

Mert az igazság az, hogy nem mindenki hazug, aki megszakít egy kapcsolatot, de senki sem őszinte, aki válaszok nélkül lép ki belőle.

És neked jogod van válaszokat keresni. De már nem tőle, hanem önmagadtól. Mert a megbocsátás, az elengedés sokszor nem a másikról szól. Hanem rólunk. Hogy ne cipeljük tovább azt, amit nem nekünk kell hordozni. Hogy újra lélegezni tudjunk. Hogy szabadabbak legyünk, belül.