Ponyplay, de a klasszikus módon
BDSM Blogok »
Blog - Illirion »
Ponyplay, de a klasszikus módon
2022. 06. 12. 10:15 | Megjelent: 617x
A feleség kérdezi a férjét:
- Béla, nekem lófejem van?
- Dehogy is! Kincsem...
Ez a vicc örök klasszikus, ahogy a lóverseny is. Évszázados hagyomány, egy régi, lassan letűnt világ maradványa, a királyok sportja, milliárdos üzlet és így tovább.
Budapest szívében van a Kincsem Park, melyet szerintem minden olvasó ismer hallomásból, vagy akár személyesen is. A magyarországi Lovassport, Lóverseny és persze a Nemzeti Lovas Színház lüktető szíve ez a terület. Akik nem kedvelik a "lovit", azok is tudják, hogy egyedi atmoszférája, különleges hangulata van a versenynapoknak.
Régen gyakran kimentem akár az ügetőre, akár a galoppra. Ám egyéb elfoglaltságaim és nyilván a COVID okozta helyzet miatt, évek óta nem jártam a Parkban. Ma viszont volt némi szabadidőm, így a jól ismert út felé vettem az irányt: galopp versenynap volt.
A tribünről (nézőtér) jól belátni az egész pályát és persze azt is, kik vannak ott rajtad kívül, kikkel osztozol a sport szépségében. Azon a hatalmas területen, lehettünk talán ötvenen? És az a ötven sem, a legjobb ötven volt. Nyilván egy sporteseményen mindenféle ember megfordul, ez alól nem kivétel a lovi sem.
De most csak és kizárólag ittas, káromkodó, ok nélkül üvöltöző, kötekedő, megkeseredett, lecsúszott és ostoba embereket láttam. Akik a pálya végtelen távlatába valójában saját fájdalmukat és tehetetlenségüket ordították bele. Sokat elárul egy emberről, hogyan "szurkol". Felfokozott érzelmi állapot, olyan izgalom, amikor győzelem és a vereség olyan tapinthatóan közel van, mint a szelvény a kezében, amelyre a pénzét feltette. Ez a szituáció érdekesen hat ránk, emberekre.
Rossz volt nézni a tombolást, kellemetlenül éreztem magam. Ahogyan ordítottak a lovakra, a hajtókra, egymásra, sőt volt aki magára is... Mivel én egyik kategóriába sem estem bele, így egyedül maradtam gondolataimmal és tekintetemet az első futam befejezése után az egyik lovon felejtettem. Úgy éreztem, mintha a nézőteret pásztázta volna.
És akkor belém nyilalt a kérdés:
Vajon tényleg mi nézzük ülőhelyünkről ezeket a nemes, büszke, szinte emberi állatokat miközben futnak; vagy ők néznek futás közben bennünket hitvány, tartás nélküli, szinte állatias embereket ahogy ülünk?
- Béla, nekem lófejem van?
- Dehogy is! Kincsem...
Ez a vicc örök klasszikus, ahogy a lóverseny is. Évszázados hagyomány, egy régi, lassan letűnt világ maradványa, a királyok sportja, milliárdos üzlet és így tovább.
Budapest szívében van a Kincsem Park, melyet szerintem minden olvasó ismer hallomásból, vagy akár személyesen is. A magyarországi Lovassport, Lóverseny és persze a Nemzeti Lovas Színház lüktető szíve ez a terület. Akik nem kedvelik a "lovit", azok is tudják, hogy egyedi atmoszférája, különleges hangulata van a versenynapoknak.
Régen gyakran kimentem akár az ügetőre, akár a galoppra. Ám egyéb elfoglaltságaim és nyilván a COVID okozta helyzet miatt, évek óta nem jártam a Parkban. Ma viszont volt némi szabadidőm, így a jól ismert út felé vettem az irányt: galopp versenynap volt.
A tribünről (nézőtér) jól belátni az egész pályát és persze azt is, kik vannak ott rajtad kívül, kikkel osztozol a sport szépségében. Azon a hatalmas területen, lehettünk talán ötvenen? És az a ötven sem, a legjobb ötven volt. Nyilván egy sporteseményen mindenféle ember megfordul, ez alól nem kivétel a lovi sem.
De most csak és kizárólag ittas, káromkodó, ok nélkül üvöltöző, kötekedő, megkeseredett, lecsúszott és ostoba embereket láttam. Akik a pálya végtelen távlatába valójában saját fájdalmukat és tehetetlenségüket ordították bele. Sokat elárul egy emberről, hogyan "szurkol". Felfokozott érzelmi állapot, olyan izgalom, amikor győzelem és a vereség olyan tapinthatóan közel van, mint a szelvény a kezében, amelyre a pénzét feltette. Ez a szituáció érdekesen hat ránk, emberekre.
Rossz volt nézni a tombolást, kellemetlenül éreztem magam. Ahogyan ordítottak a lovakra, a hajtókra, egymásra, sőt volt aki magára is... Mivel én egyik kategóriába sem estem bele, így egyedül maradtam gondolataimmal és tekintetemet az első futam befejezése után az egyik lovon felejtettem. Úgy éreztem, mintha a nézőteret pásztázta volna.
És akkor belém nyilalt a kérdés:
Vajon tényleg mi nézzük ülőhelyünkről ezeket a nemes, büszke, szinte emberi állatokat miközben futnak; vagy ők néznek futás közben bennünket hitvány, tartás nélküli, szinte állatias embereket ahogy ülünk?
Hozzászólások (0)