Nevettek az égben.

Nem velem. Rajtam.

Pedig azt mondták olyan nincsen. Vagy felkarolunk, vagy hülye vagy és mellőzünk. De nem. Nem bazdmeg. Megragadtam a két világ között, megragadtam a semmiben.

Azt mondtad szeretsz. Mégis hiányzol minden kibaszott másodpercben. Azt mondtad nem versz át, mégis folyamatosan a kirakóst keresteted velem.

Hazudtál mindenben! Hazudtál nekem az érzéseimben. Rávettél, hogy eláruljam magam mindenben. Bőgtem mint egy hülyegyerek, kacérkodtam a végzettel, miközben ácsingózva lestem mikor rugsz belém mégegyszer.

Hát mert bazdmeg....

BAZDMEG! És ezerszer BAZDMEG!

Vicces. Viccesek vagytok. Mókás kis szerelmek, röpke bársonyos légyottok. Egyszer egy életben én is éreztem. Azt hiszem ott és akkor a szerelmet. Hozzám bújt. Kicsi volt és törékeny. Halkan suttogott a fülembe: -Szeretlek kedvesem.

Akkor és ott elég volt az élet. Nem kellett több, nem akartam aludni és felkelni reggel. Nem akartam meg egyszer lélegezni ebben a szép életben.

Vicces vagyok. Viccesen élni és nem létezni vágyok. De ha már ezt adták nekem akkor viselem jóképpel. Bassza meg az ég, egyszer mindennek vége lesz.

És amikor lehunyom szemem és látlak, akkor majd veled nevetek örök boldogságban. Akkor majd meglátják mi az a jóság, boldogság és érzés ami átjár. Akkor majd nem rajtam nevetnek, hanem mellettem, ácsingózva a szerelmemre.