Csak egy vanilla

Most ébredtem. Visszagondolva az álomra, már folynak a könnyeim, mint már nagyon rég.

Sötét barlangban vagyok. Fejmagasságban szűrődik be némi fény, de annál lejjebb teljes sötétség. Csak botorkálni tudok. Vízmosásban gázolok nagy köveket kerülgetve. Kicsit távolabb végre meglátok egy hasadékot, ami már a felszínre vezet. Nagyon lassan haladok, alig találok helyet a lábamnak a csúszós kövek között. – Segíts, beszorultam! – kiáltja valaki a hasadék felől. Sikerül közelebb jutnom, már látom az alakját. Aztán rávetül a fény az arcára. – Te vagy az! Lejöttél értem?! - Ahogy felém hajol, aranyszín haját elönti a beáramló napsugár. Ő az. Az utolsó „vanilla” szerelmem. Könnyen kiszabadítom a lábát. Csókolózunk. Úristen, csókolózunk. Nem emlékszem, mikor volt igazi csókom utoljára. Nagyon jó. Átfogom a vállait. A gömbölyded csupasz vállait. Érzem hogy merevedésem van. Nem odafigyelni! Nem figyelni rá, különben vége – emlékszem vissza a régi dolgokra. Amikor már fel kellet közben idéznem hosszúcsizmás, korbácsos dominákat ahhoz, hogy ne lohadjak le. De most nem kell! Minden olyan egyszerű és csodálatos. Átkarolom a derekát és már ettől a mennyországban vagyok.

Milyen egyszerű volt minden, mennyire tiszta, természetes. És mégsem volt elég. De ő most lejött értem. Én meg félek. Félek hogy vele megyek, és itt hagyok mindent. Attól még jobban félek, hogy itt maradok. A dereka nélkül, aranyhaj nélkül. Csók nélkül.