A behemót

Behemót, más nevén Kovács Lajos (3) a budai hegyekben élt. Naponta, amikor lejött a hegyről a városba, a gyerekek megdobálták kaviccsal, a rendőrök igazoltatták, a szociális munkások felajánlották neki, hogy aludjon inkább hajléktalanszállón. De Behemót, nem ártott senkinek, születése fogva süketnéma volt.. a jelbeszédet sem tanulta meg, ki tudja miért nem, ne kérdezzétek. Behemót csupaszív lény volt, ahol tudott segített, Szabó néninek bevásárolt, Péteréknél kertet ásott, ha hó esett havat takarított, asztalos Lajos bácsinak segített a fa padlókat egymásra rakni szép sorrendbe és még párna fát is rakott közéjük.

Történt egy nap tavasszal napnyugta előtt, mielőtt visszament a budai hegyekbe a szerény hajlékába, ahogy ott bandukolt a budai hegy oldalán, kivirágzott egy mandula fa. A mandulafa virágai egymást túlharsogva integettek, feleseltek és kérték Behemótót, hogy csodálja meg őket, üdvözölje szépségüket. Behemód meghallotta a virágok dalát és igen megörült, egymás szavába vágva kérdezték, ki a legszebb.

Behemót elgondolkodott, és csak ennyit mondott a virágoknak, - Az édesanyátok a legszebb.

A cselfes virágok nem értették, hogy miért mondja ezt a melák Behemót.

De amikor lehullottak a szirmok megértették. Behemót minden áldott nap ellátogatott a mandula fácskához, megsimogatta, megkérdezte a fácskát milyen napja volt, mikor, melyik madár tette tiszteletét az ágai között.

Leheveredett a törzséhez, és be nem állt a szájuk.