Lemondás

Honnan tudom, hogy jól döntök vagy csak elfutok a boldogságom elől, mert félek, hogy valami más fog véget vetni neki és nem én?

Tudhatom e mi a jó nekem?

Nyugalomban éreztem magam, de nem nőnek.

Igaz marad amit mondanak? Egy művész magányra kárhoztatott?

Már nem félek a magánytól, csak az elhagyatottságtól.

Hogy ugyanazokba a körökbe futok.

Hajlandó vagyok újra próbálni, hogy olyat keressek, akivel kiteljesedhetek nem olyat, akivel letelepedek egyhelyen.

Elkezdtem megszeretni az életem, még ha fáj is néha. Remélem nem csak elnyomom, hanem valós.

Ha ki is használnak küzdelmem ellenére, újra kezdem.

Megtanultam bízni, remény nélkül. Tudom mit keresek.

Tudom, hogy ebből nem engedek. A vágyaim tisztázódtak.

Bánt a bűntudat, hogy békére lelhettem volna vele, de a vágyaim nem egyeztek. Hogy lehet ez volt az egyetlen esélyem az életben a boldogságra, hogy biztosnágban érezzem magam. Mással is meg tudnám ezt tenni?

Így vagy úgy, de mindenhogy érzek bajt, ami boldogtalanná tesz vagy frusztrálttá, olyan miatt, amit nem lehet megváltoztatni. Elfogadni sem tudtam, mert nem akartam folyamatosan veszekedni a frusztráltságom miatt.

De valahogy el is fogadtam a búcsúzást, mert fel voltam készülve. Tudtam mit kockáztatok. És megint...az egyetlem hely ami maradt az érzéseimnek ez a hely...mert más férfi nem hallgat. Fog valaki?