A szabadság íze

A mai nap eljutottunk a határomig. A mai estém határáig. Az akkori eszmeállapotom határáig. És figyelt rám. Abbahagytuk. És gondoskodott rólam, megölelt és hozzám bújt, én meg annyira természetesnek éreztem az egészet, hogy egyáltalán nem volt kínos vagy kellemetlen lecsengése. Pedig mindig is azt hittem, hogy ha lesz valaki, akivel idáig eljutok a játszadozásokban, és nemet kell mondanom, akkor utána olyan kínos lesz a hangulat.

De nem volt az. És nem is én mondtam nemet. Mert ez nem olyan, hogy én nemet mondok neki és eldöntöm, hogy nem akarom. Mert ilyen már volt. Hogy azt hittem, hogy nem akarok valamit, de megtörtént. Mert ő tudta, hogy az kell nekem, és aztán én is rájöttem, hogy az kell nekem, mert az jó amúgy, és visz, és élvezem, és utazok. De a mai vége az tényleg nem volt jó. És nem azért nem lett folytatás, mert én nemet mondtam volna. Hiszen nem mondtam ki a nem szót. Hanem azért ért véget, mert ez volt most a tényleges határom, és ezt ő kiolvasta belőlem, illetve a reakcióimból. Szerintem tényleg nem mondtam, hogy nem. Elvileg elkezdtem sírni, de nem emlékszem rá. Arra igen, hogy sírok, de nem tudtam, hogy rögtön a fenekelés után vagy amiatt kezdtem el. Féltem. Őszintén féltem. Tőle féltem. De a mai este után már nem félek. Nagyon jót beszélgettünk, kielemeztük a történteket. És bár az agyam mélyén mindig is tudtam, hogy bízhatok benne – annak ellenére is, hogy milyen hónapok vannak mögöttünk –, mégsem volt meg a bizalom abban a pillanatban. És azt hiszem, most ez kialakult. Nem tudom azt mondani, hogy elsőre, mert szerintem már tavaly is kialakult, csak semmivé lett a kisétálása után.

De amúgy ez jó érzés volt. Jó érzés látni, tudni, hogy milyen az, amikor elmegyünk a határomig. Tudni, hogy mi történik akkor. Bennem, velem, velünk, hogy ő mit fog csinálni, hogy én hogy fogok érezni. Bárcsak tudnám, hogy ő hogyan érzett. Hogy pontosan mit gondolt. Néha bele szeretnék látni az agyába, hogy lássam, hogy ő hogy érez, mit érez, hogy lát, mit lát: hogy ezáltal lássam magam és jobbá válhassak. Hogy jó legyek. Jobb legyek. Megfelelő legyek. Neki. Magamnak. Mindenkinek. Mert erről szól az én életem. Hogy mindig csak jó és megfelelő legyek – azaz, hogy mindig csak jó és megfelelő szeretnék lenni. Hogy jobb szeretnék lenni, jó szeretnék lenni.

De szólhat ez ám másról is. Ezt ma megtanultam tőle. Azt hiszem. Még gyakorolni kell majd. Az érzést, hogy milyen az, amikor nem akarok valakinek megfelelni. Az érzést, hogy milyen az, amikor nem kell senkinek megfelelni. Semmiben. Lehet, hogy ez a szabadság? Szerintem ez a szabadság. A szabadságom. Szabad voltam. Tessék, most megfogalmaztam. Szabadságot adott. Szabadságot adott azzal, hogy felmentett azalól, hogy nekem bárkinek meg kéne, hogy feleljek. Felmentett az agyam által kreált ketrecektől. Felmentett az agyam által kreált szabályoktól. És abban a percben, tíz percben, harminc percben, a végtelen percekben én alatta szabad voltam. Mert szabaddá tett. Mert úgy döntött, hogy most én szabad lehetek.

És amikor sírtam, és megálltunk, utána azt is fel kellett dolgoznom, hogy ennek a szabadságnak most vége lett. És amikor ez megtörtént, máshogyan éreztem magam.

Máshogy éreztem magam a sírás miatt. Máshogy éreztem magam, mert felismertem és megtapasztaltam az igazi félelmet vele kapcsolatban. Máshogy éreztem magam, mert ezt meg mertem osztani vele. Máshogy éreztem magam, mert mertem saját magam lenni. Máshogy éreztem magam, mert megtapasztalhattam, milyen a határommal találkozni. És máshogy éreztem magam, mert meg kellett gyászolnom az elvesztett szabadságomat. A nemrég szerzett szabadságomat.

És lehet, hogy most picit megértettem és megéreztem azt, hogy mi értelme is van ennek az alárendelősdinek. Vagy hogy nekem mit jelent. Jelentett. Abban a pillanatban. Most. Valamikor. Bármikor. Hogy mit jelent nekem?

Azt hiszem, azt, hogy: tégy azt, amit és ahogy szeretnél velem, vegyél el tőlem, amit csak szeretnél, és kérj, amit csak akarsz - megcsinálom és megkapod, de add meg nekem a szabadságot, és utazzunk együtt. Teremtsd meg nekem a szabadságot. A saját szabadság érzetemet. Hogy ne kelljen gondolkoznom. Hogy ne kelljen arra figyelnem, hogy meg kell felelnem. Hogy ne akarjak megfelelni. Hogy ne akarjak más lenni, mint aki én vagyok. Hogy merjem önmagamat megmutatni. Ezt jelenti most nekem a játszadozásunk. Azt hiszem. Az én szabadságomat, az én őszinte kitárulkozásomat. Felé. Meg azt, hogy szabaddá tesz. A ketrecektől, az elvárásoktól, a konvencióktól, az időtől, a gondolatoktól, a szorongásomtól, a bizonytalanságoktól. A félelemtől. Mert már nem félek. Tőle nem. 

A mai utazás miattam ért véget, de próbálom nem hibáztatni magam. Mert megesik. Megesik, hogy ma nem fért bele a negyedik ütés, de azt is tudom – legalábbis remélem –, hogy lesz olyan nap, amikor belefér a negyvenedik is. Mert el akarok jutni odáig. Megízlelni. Megtapasztalni. Megérezni. Hogy ott, úgy, és akkor milyen szabadnak lenni. Miatta. És hogy milyen szabadnak lenni bármikor. Általa. Alatta.

Lehet, hogy kicsit függőjévé fogok válni. Vagy már azzá váltam. Előző alkalommal kezdődhetett. Vagy lehet, még az első találkozón 1,5-2 éve, csak mindig letagadtam - még magamnak is. Lehet, hogy a váram nem engedte, hogy felismerjem ezt az érzést. Most felismertem. Addiktív ez a dolog. Az élmény, meg ő is. Azt akarom, hogy vigyen engem, az utazásra, a szabadság pillanataira, igazából bármire, bármikor. Bármilyen pózban, bármilyen hangulatban, bármilyen körítéssel, csak vigyen. Engem vigyen, velem csinálja. A bármit. És mondjon, amit szeretne, megcsinálom, és követni fogom. Mert követni szeretném. Ameddig csak lehet. Ameddig csak akarom. Ameddig csak akarja. Merem megengedni magamnak azt, hogy most befogadjam. Befogadjam őt, az élményt, az érzéseket, a tanításait, a tanulásokat, a hatalmát, a személyiségét. Rákattantam. Rá, az érzésre, az érzéseimre, az idő múlására vagy hogy épp nem múlására.

Csak kérlek, nyugtassatok meg, hogy ez nem egyszeri. Hogy nem annyira addiktív, hogy csak ez van a világon. Hogy nem ez a legjobb a világon. Hogy nem így a legjobb. Hogy ez nem olyan addikció, amit csak tőle kaphatok meg. Kérlek, mondjátok, hogy ez lehet akkor is ilyen jó, ha mással vagyok. Amikor mással leszek, és ő már nem lesz az életem része.

De még legyen.

Mert valamilyen értelemben nem jutottunk még el messzire. Ez a határ most a kertben volt, és én a világűrig szeretnék eljutni. Addig, amíg csak lehet. És ha lehet, akkor vele. Mert ahogy ma megtanultam, lehet nem kell senkinek megfelelnem, de neki egy picit azért mégis csak akarok.