Nincs új a nap alatt

Montaigne esszéinek olvasása közben két élményem volt. Az egyik megdöbbentő tapasztalásom, hogy egy több, mint 400 éve élt francia filozófust közelebb érzek magamhoz, mint a szomszédomat vagy a rokonaimat. Egyszerűen rendkívül inspiráló, ahogyan gondolkodik és a következtetései is szimpatikusak, szívesen barátkoztam volna vele. A másik a „nincs új a nap alatt” intenzív érzése, amivel ugyan eddig is tisztában voltam, de Montaigne gondolataival összevetve jelen társadalmunk problémáit még hangsúlyosabb a hasonlóság. Olyanokról ír, mint pl. a gyerekeket magoltatás helyett az összefüggésekre, az események mögött álló döntésekre és az emberi jellemek megértésére kellene rávezetni, a saját véleményük kialakítására és a kritikus gondolkodás fejlesztésére kellene őket buzdítani a száraz tények rájuk erőszakolása helyett; nemtetszését fejezi ki, amiért szinte bármiről lehet beszélni egymás között, kivéve a szexet; csügged a rohanó életmód, kapkodva evés szokása felett és példálózik a régiekkel, akik még nyugodtabban éltek, és rászánták az időt a hétköznapi dolgokra is.
Beláttam, hogy több száz év alatt semmit nem haladtunk előrébb ezeken a területeken. Ezért nem értek egyet Montaigne-nyel, amikor azt mondja, hogy az öregek halála és az új generáció felnövése a folyamatos fejlődés záloga, különben elmaradna az. Milyen fejlődés? Én ugyan nem látom. Helyette személyiségtípusokat és korosztályokat látok, akik minimum évszázadok óta lényegében ugyanúgy élnek egymás mellett, ugyanazok a problémáik egymással, ugyanazokat a kérdéseket teszik fel maguknak, ugyanazon tulajdonságok mentén választanak párt maguknak… Különben hogyan is szólhatna ma is akkora erővel Montaigne az olvasóhoz, mint korában?