Ritmus

A sötét volt a miénk, napvilágnál szinte soha nem is láttalak. Amikor tiéd volt a fehér bor, enyém volt vörös. Amikor tiéd volt a pálinka, enyém volt az uniqum. Pörögve, kattogva érkeztél, mindig tele volt a lelked és a fejed. Csöndesen megvártam, míg rám figyelsz, majd a csönddel nyugtattalak meg. Veled mindig működött a csend. Nem feszült vagy kínos volt, hanem nyugodt. Nem kellett megfelelés kényszerből fosni a szót. Mindig figyeltem a fázisaidat, hogy egy ellenkező fázissal kioltsam. Hogy ne legyél veszélyes önmagadra. Amikor pedig elragadt a termékeny alkotás, szítottam a tüzed. Begyújtottam a sajátomat, túlnőttem a tiéd, jócskán túlnőttem, és elnyeltem. Az eksztázisnak nem számított, hol vagyunk, mikor vagyunk. Nem számított következmény, sérülés, fájdalom. Olvasztottunk. Amikor pedig elcsendesültek a fehér lángok, bíbor sejembe fektettelek, és megszűntettem körülötted a világot. Ezer éves téli álom után újra rendeződtek legömbölyödött építőkockáid, és az idők végtelenségéig újra kezdtük évszakainkat.