Meglepetés e költemény

Ahogy telik az idő, és távolodom abból a csalódott fakórózsaszínű ködből, amiben a Benned talált értékek elvesztésétől nem látom a tényszerű dolgokat, amiket észre kéne vennem, úgy újabbat és újabbat fedezek fel ezek közül. Mindig is tudtam, hogy sokat tanultam Tőled, de főleg eleinte ezt valamiért tagadtam. Pedig nem csak tanultam Tőled, de rájöttem, hogy mennyire jó hatással voltál rám. Nem érzelmileg, persze úgy is. Elképesztő, mennyit tanulhat az ember még 30 felett is önmagáról. Te pedig különös érzékkel hívtad fel a figyelmem, hogy érdemes egy jópofa taplóból emberré, az elveszett kisfiúból érzékeny férfivé válnom. Jó hatással voltál rám, mert érzem, hogy melletted ezek a bennem gyökerező dolgok úgy forrtak volna ki, ahogyan kell. Egyáltalán, hogy rájöttem, hogy 31 évesen is van még, amit helyre kell tenni. Valóban az általad mutatott irányt érzem a következő lépésnek önmagam felé, és ehhez szükségem volt (talán lenne is) Rád. De miért vallom ezt be olyan nehezen? Neked ugyanis egy férfire van szükséged, nő akarsz lenni, nem az anyukám. Én pedig ennek megfelelően az a biztos pont akartam lenni az életedben, akire Neked (is) szükséged van. A megingathatatlan hegy, a két lábbal földön álló érzelmi stabilitás. Aki az élet minden mozzanatában képes erős lenni, nem csak akkor, amikor minden rendben van, vagy fizikailag férfi. Mi változott most, hogy mégis bevallom ezt? Az, hogy rájöttem, hogy a kiforrásig vezető út sem szégyen. Rájöttem, hogy úgy is érvényes lehet a szerepem, ha mindez melletted válna érettebbé. Rájöttem, hogy attól, hogy egy-két ponton ingatag, és szüksége van arra az erőre, ami Benned rejlik, attól még bennem van, nagyobb teljességben, mint talán bárki másban. Rájöttem, hogy nem az erősebb fél tökéletességén múlik, hanem az egymás melletti kitartáson. Rájöttem, hogy képes vagyok a védőbástyád lenni, de ehhez Neked kell adnod a köveket. Ez a tény pedig még akkor sem szégyen, ha végül is nekem kell a bástyának lennem.

Azon tűnődöm, hogyan tudtalak mégis elcsábítani és ha csak egy rövidke időre is, de a párod lenni. Minősíthetőek és értelmezhetőek a történtek sokféleképpen, de azt hiszem mégis csak így volt. Ezt nem hagyom elvenni. Fél évvel ezelőtt kétség nélkül állítottam, hogy én vagyok az, aki a legjobban, a legmélyebben ismer Téged, és ez talán még ma is így van. Nem hiszem, hogy véletlenül. Te is tudod, hogy az a szépség, ami kettőnk között volt, még mélységében kiaknázatlanul is mosolyt csalt akár idegenek arcára is. Tudod, hogy együtt rezegtünk, és tudod, hogy mennyire képes vagyok Téged kezelni. Nem véletlenül helyezted a tenyerembe a lelked, és nem véletlenül tudtalak magammal csábítani. Mert működtünk.

Miért ide írom ezt, közszemre illetékteleneknek, ami csak Rád és rám tartozik? Ahol én sem járok már, Te pedig ki tudja? Mert nem akarlak kéretlen gondolatokat dobálni, és mert úgy érzem, osonsz még az avarban. És jó lenne, ha tudnád. Vállalom, hogy nem vagyok hibátlan, még ha ezt is várnák el. De senki nem volt rám olyan jó hatással, mint Te.