XVIII. Vasile Renz rövid és kalandos élete: Szabadban

Szabadban

Hajónk lágyan ringatózott a vizen. Hirtelen éles fájdalomra ébredtem, ahogy Réka éles körmei közé csípi a mellbimbóimat. Felszisszenve ébredek, több rendben is indokolt reggeli merevedéssel. Réka mosolyog és jóreggelt kíván. Lekúszik a lábam közé, ajkai közé veszi a zacsimat, a nyelvét táncoltatja az egyik nagyobb lila folton, majd hirtelen ráharap. Felnyögök és bele markolok két kézzel a paplanba. Ívbe hajlik a gerincem, ő pedig lágyan, a nyelve hegyével végig cirógatja a farkam egészen a hegyéig, majd finoman, sok nyál kíséretében, mélyen a szájába vesz. Érzem, ahogy a tövénél rázárnak a fogai. Lüktet a szájában, a nyelvével érezheti a szívverésemet. Élvezettel vergődök a kezei között. Ahogy lassan húzza ki a szájából a farkam, a fogaival végig karistolja, és a végén egy picit össze is csípi a hegyénél. Átadom magam neki, hogy játsszon velem. Szeretek a játékszere lenni. Szeretem, amikor ő dönti el, hogy mikor, meddig, és mennyire élvezzem. Vártam a folytatást, de semmi. Kinyitottam a szemem, és azt látom, hogy Réka keresgéli a ruháit.

- De... Gazdi...

- Mi van szörnyi? Ne lustálkodj! Öltözz!

- De... valamit elkezdtünk és... olyan gonosz vagy.

- Ahamm. De te pont így szeretsz.

Mosolyogva rám vetődött, a fejem fölött lefogta a kezeim, bele nyalt a fülembe...

- Azt hitted mindent megkaphatsz? - harapott a fülcimpámba.

- Ó, igen! Reméltem. Szeretlek! Csak még egy kicsit...

- Nem! - szállt le rólam hirtelen, és vágta az arcomba az alsógatyámat.

- Te... Szörnyen gonosz vagy.

Réka a győztesek elégedett mosolyával, kedélyesen öltözködött, miközben éreztem a konyhasarokból felénk szivárgó friss kávé illatát. Én is felöltöztem, és igyekeztem elrendezni a merevedésemet.

Miközben kávéztunk, óvatosan és félve kémleltünk ki a kajüt kerek ablakain, hogy a tegnap esti helyi részeg önkéntes idegenvezetőnk megérkezett e már. Boldogan konstatáltuk, hogy vagy nem emlékszik a tegnap esti interkacióra, vagy neki még messze van a reggel.

Motorra pattantunk és elnavigáltunk a megfelelő címre. Egy kis présház a domboldalban, mellette pince lejárat, mögötte szinte végeláthatatlan sora a szőlőtőkéknek. Ahogy letettük a motort, rögtön nyílt is ki a présház ajtaja, és kilépett rajta egy pocakos öregúr. Élénknek tűnt, de látszott a mozgásán, hogy nem bírja már a kapálást.

- Aggyonisten kisnaccsád! Aggyonisten jóuram! Rég pirkadt, mán azt gondoltam elvésztek idegyüvet!

Öblös nagy hangja csak úgy zengett mindenhonnan. Széles mosollyal és kipirosodott arccal fogadt minket, és invitált be a présházba. Izzasztóan meleg volt, sütött a forróság a kemence felől. Az asztalon demizsonok és poharak. A kemence mellett a falon lógott egy kopottas régi péklapát jó hosszú nyéllel, és kissé kormos szélű fejjel. Réka szeme felcsillant és közelebb húzva magához, miközben a fejemet a kiszemelt tárgy felé fordította, a fülembe suttogta:

- Még ma elverem a segged. Azzal ott. - és közben bele markolt a fenekembe.

Hosszan és kedélyesen elbeszélgettünk az öregúrral, aki nem általlott mindent elmesélni a szőlőtemesztésről, a borról, a fiairól, a menyéről, a három unokájáról, és arról, hogy ő már nem bír a birtokkal, és sajnos a gyermekei is városba szakadtak. Így kénytelen kelletlen meg kell szabadulnia szőlőstől. Közben a kemencéből elő került egy méretes sült vaddisznó comb, és kóstolásra ítéltetett a tavalyi bortermés is. A lelkünkre kötötte, hogy csakis olyannak adjuk el, aki szívvel-lélekkel gondozza tovább és élvezi a termését. Közben észre vettünk a falon díszelegni egy láthatóan authentikus, igaz karikás ostort, a használatból eredő kopások minden jelével. Réka rákérdezett, és megtudtuk, hogy az egyik szomszédja készítette az úrnak, és arra volt napi szinten használva, hogy az éles csattanásaival elkergesse a madarakat a szőlőről. A bácsi hóna alá csapta, és ki is totyogott a présház elé bemutatni a tudományát. Később levitt minket a borospincébe, majd átadta a kulcsokat. Ekkor vettük észre a tipikusan falusi hangulatot kölcsönző csettegőt, azaz a rotációskapa mögé fabrikált kis ülő alkamatosságot, amire az öreg felpattant, és integetve elcsettegett a helyszínről.

Ahogy eltűnt a látóhatáron, Réka bele markolt a hajamba:

- Indulj befelé a présházba és vetkőzz szörnyi! Versenyt fogsz vonyítani a környékbeli kutyákkal!

A présház felé taszított. Nem is volt rá szükség, mert mentem én magamtól. Kicsit lemaradva jött utánam. Levetkőztem, letettem a ruhámat a kemence közelébe és tanácstalanul nézelődtem, hogy hogyan fogunk itt elférni. Réka már leakasztotta a falról a péklapátot, és a táskájából előkerült egy nagy tekercs kötél, és a szájkarika. A kötelet és a lapátot letette az asztalra, oda lépett hozzám, és a hajamat hátra simítva a számba illesztette a karikát, majd meghúzta a szíjat a tarkómnál. Végig nyalta az ajkam, majd a karikán kereszül bele nyalt a számba, miközben hozzá lökött a falhoz.

- Nos szörnyi. Hallótávolaságban szinte senki... gondolom. Keresünk odakint valami jó helyet, ahova kiköthetlek. Ott fogom lilára verni a segged. ... Ne nézz így. Tudom, hogy hűvös van. De ne aggódj eléggé ki fogsz melegedni, hogy ne érezd. - nevetett.

Felkapta a lapátot és a kötelet, elkapta a nyakam, és kivezetett a szabadba. Hátra sétáltunk a présház mögé, és találtunk egy rönk kerítést, ami alkalmas volt a célra. Réka keresztül hajoltatott rajta, mint egy fenekelő bakon, széles terpeszben, és kikötözte a csuklóimat meg a bokáimat. A fejem lefelé lógott, nem láttam semmit, viszont a szájkarika miatt a nyál elég zavaróan bele-bele csorgott az orromba. Persze gondoltam, hogy ez alig egy percen belül már nem fog ennyire érdekelni. Felkészültem. Becsuktam a szemem. Egyenletesen vettem a levegőt és...

És nem történt semmi. Füleltem. Nem hallottam Rékát, sem lépteket, sem semmit. Kezdtem pánikba esni. Rángattam a köteleket, forgattam a fejem, nyöszörögni kezdtem. Egyre kétségbeesettebben zajongtam... míg egyszer csak meghallottam közvetlenül magam mögül Réka nevetését, és éreztem, ahogy végig simítja a teljesen kifeszült hátsómat.

- Jajj kicsim. Ne rettegj ennyire. Soha nem hagynálak csak úgy itt. Ennél jobban kell bíznod bennem. De legalább van miért megbüntetni. ... Szóval szörnyi. Komolyan szégyeld el magad, hogy ennyire nem bízol bennem! Ezért most nagyon el foglak verni! Ajánlom, hogy tanulj belőle!

Suhant a levegőben a péklapát, és hatalmasat csattant a fenekemen. Olyan méretes feje folt, hogy beterítette egyszerre mindkét farpofámat, és minden bizonnyal Réka két kézzel foghatta a másik végét, és nagyot lendíthetett, mert bele remegett a csapásba az egész testem. Fel is nyögtem rendesen. Réka kacagott mögöttem.

- Hú! Azta'! Nem gondoltam, hogy ennyire durva! - jegyezte meg harsány, és izgatott hangon - Ez biztos nagyon fájt!

Semmi együttérzés nem volt a hangjában, egy gramm se. Sokkal inkább bűnös élvezet zengett belőle. Ismételte az ütést újra és újra. Nem kellett sok idő, hogy könnyek szökjenek a szemembe, és vergődésem nyomán csak úgy spircceljen szét a könny, verejték, és nyál fura elegye az arcomról. A paddle egy aljas jószág, ezt eddig is tudam, mert nem hagy pihenést a bőrnek. Nem olyan, mint a pálca, ami vékony de éles csíkokkal tarkítja az embert, és egymás után, egymás mellett rajzolódik ki a fájdalom esszenciája. Minden egye ütés pontosan ugyan ott landol, ez esetben a teljes felületen. Minden ütés egyre fájdalmasabbnak és egyre erősebbnek érződik. Minden ütés csak fokozza ugyan azt az összefüggő fájdalom hegyet, ami lassan maga alá temeti az embert. Lüktet, zsibbad, mindenhol, egybefüggően, csontig hatolóan. A saját vonyításomon és hörgésemen keresztül hallottam Réka kacagását, és apró megjegyzéseit, hogy mennyire tetszik neki a látvány. Azon felül, hogy úgy éreztem, lehetetlen elviselni, amit éppen elviselek, nekem is fenemód tetszett a helyzet, és az érzés. Egyfajta módosult tudatállapotba rántott át a fájdalom és a hormonok játéka, mely mintha a testemen kívülre helyezte volna a tudatomat. Élveztem ezt a fura eufórikus érzést, élveztem hallani, ahogy Rékát élvezettel tölti el amit velem tesz, és élveztem, hogy teljesen kiszolgáltatott helyzetben annak a kezében vagyok, akit mindennél jobban szeretek, akiben mindennél jobban bízok, akiről tudom, hogy pont annyira fogja meggyötörni a testem, amennyit az elviselni képes. Ezért nem számoltam az ütéseket, és nem vártam a végét, mert mindennél megnyugtatóbb volt számomra, hogy pont annyit fogok kapni, amennyit elviselek, se többet, se kevesebbet.

Talán fel sem tűnt, hogy mikor ért véget a csapások végeláthatatlan láncolata, csak azt kezdtem érzeni, hogy egy ideje már simogatja megkínzott hátsómat Réka finom és gondoskodó keze.

- Jajj kicsi szörnyecském, annyira szeretlek. Szépen elintéztelek megint. Huhh... nem tudom, hogy foglak így vissza vinni a kikötőbe. Úgy nézel ki, mint aki seggen csúszott le egy aszfaltozott lejtőn.

Próbáltam modani valamit, de a karika miatt, csak artikulálatlanul nyöszörögtem. Réka megkerülte a kerítést, legugolt mellém, kiszedte a számból a karikát.

- Én is nagyon szeretlek Gazdi. Ne aggódj, majd megoldjuk... de azt hiszem neked kell vezetned. - motyogtam hüppögve.

Réka kezében villant egy kés...

Néhány pillanat alatt elvágta a köteleimet, segített felegyenesedni, és ott ahol voltunk, a kerítésnek támaszkodva magára rántott, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolt.