Origó (mindenki elkezdte valahol)

Origó (mindenki elkezdte valahol)

Gyakori kérdés, hogy ki honnan indult, ki hol kezdte, mikor csöppent bele ebbe a világba, mi indította el az úton...

A külvilág nézőpontjából mintacsaládban nőttem fel. Soha egy hangos szó, semmi egyet nem értés, semmi feszültség. Mindig minden óramű pontossággal transzparálódott a világ felé. A zárt ajtók mögött viszont hideg, üres, érzelem mentes, ingerszegény környezetben leledzett. Ahol mindig volt tiszta ruha, gyakran új is. Ahol mindig volt étel az asztalon, több is mint kellene. Ahol mindenki azonnal megkapott bármit amire vágyott, mármint amit pénzért meg lehetett venni. De nem volt puszi, nem volt ölelés, nem volt kíváncsi senki arra, hogy mit érez, vagy gondol a másik. Nem beszélgettünk egymással. Anyám egy manipulatív, aljas, sunyi dög volt, aki ott rúg bele a családjába ahol tud. Alkoholista és gyógyszerfüggő. Apám munkamániás, maximalista, zárkózott... és halála után kiderült, hogy szeretőket tartott. Fiatal lányokat, akik iskoláslánynak öltöztek, és elfenekelte őket.

Nem vagyok szociopata, de úgy működök, mint a szociopaták. Nem ismerem és nem uralom az érzéseimet. Nem tudok önfeledten újongani, vagy dühöngeni. A megfelelő időben nem tanultam meg ezeket a viselkedési mintákat. Hogy hogyan kell a nagyvilágban viselkedni? Gyerekként a filmekből ellesett viselkedési mintákat követtem. Tudtam, hogy férfiként magabiztosnak, viccesnek, elegánsnak kell lennem. Udvarolnom kell. Nők után futni. Szerelmet vallani, és elérni, hogy ne maradjon viszonzatlan. Egyszerre akár több végén is égetni a gyertyát. Nem azért mert erre vágytam, hanem azért, mert úgy gondoltam ez az elvárt viselkedés.

Óvodában 3 lánynak udvaroltam egyszerre, és átestem az első esetlen gyermeki csókon is.

Az iskolában, alsó tagozatban is követtem ezt a szokást. Nem csak az osztályomból, de magasabb évfolyamokból is fűztem lányokat. Igyekeztem minél több, standardot beépíteni a repertoáromba, mert apámtól örököltem a maximalizmust, így mindig túl akartam teljesíteni a teátrális hősszerelmes imázst.

Aztán jött egy lány, Edina. Pont úgy taktikáztam, mint bármikor máskor. Apró kedvességek, versek, ajándékok, előzékenység, figyelem és érdeklődés. Különösen nehéz volt áttörnöm a falakat és meglágyítani, de sikerült. Gyönyörű barna szemei voltak, a tekintetével képes volt megbabonázni. A testtartása egyenes és határozott volt, mindig biztos léptekkel haladt, elegánsan, céltudatosan. Finom kézfeje és hosszú ujjai voltak, és rendszerint úgy fogta körbe a csuklómat, mintha bilincs szorítaná. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek valami szokatlan dolog részei.

Egyszer történt, hogy egy pénteki napon szerencsétlenségemre Edina meglátta, ahogy flörtölök egy másik lánnyal. Az tízóraira csomagolt kókuszgolyóból kínáltam meg, mosolyogtam, csacsogtam, lopva megérintettem a kezét.

Tanítás végén, mikor mindenki hazafelé készülődött, cipőt váltott, kabátot vett, cipőtalpak gyors és határozott kopogására lettem figyelmes, és a hang irányába fordultam. Edina érkezett, dühtől izzó szemekkel, lobogó hajjal, szinte kettévált a valóság szövete léptei nyomán. Lefagytam, és teljesen tanácstalan voltam. Tudtam, hogy ebben a helyzetben valami frappáns határozott tereléssel kellene csillapítanom a helyzet feszültségén, de nem volt időm ennél tovább jutni. Megállt előttem, és ahogy az utolsó lépése koppant a pvc padlón, elindított egy akkora pofont, hogy a csattanást visszhangozta a folyósó. Valószínűleg csak az nem hallotta és nem vetette az esemény felé a tekintetét, aki nem volt az épületben. Csípett és lángolt az arcom, megszédültem és megtántorodtam. Elemi erő volt abban az ütésben. Ez volt az első alkalom, amikor valaki kezet emelt rám. Készültem volna reflex szerűen végig simítan az égő arcomat, de mielőtt felemeltem volna a kezem, Edina elkapta két kézzel a kabátom hajtókáit, és felkent a mögöttem lévő szekrényajtóra, a furnér lemez fájdalmasan nyikordult, és döndült rajta a hozzá csapódó tarkóm. Egészen közel hajolt hozzám, éreztem az arcomon a leheletét. ...és olyan hangon szólt hozzám, hogy kiszaladt a testemből a vér.

"Nem adsz Zsófinak a kajádból! Nem mosolyogsz rá! Nem is beszélsz vele! És mással sem! Világos?!"

Akartam válaszolni, de csak a néma bólogatásig jutottam. Viszont összevonta a szemöldökét, és éreztem, hogy erősebbé vált a szorítása, így kimondtam az első dolgot, ami a nyelvemre jött, és őszintén meglepődtem, hogy nem valami frappáns riposzt jött ki a számon, hanem csak annyi, hogy "Szeretlek."

Edina elmosolyodott, annyit válaszolt "Helyes." és egy rövid de határozott csókot lehelt az ajkamra. Elengedte a kabátomat, sarkon fordult, és királynői határozottsággal tova indult. Egy pillanatra a válla fölött még hátra vetette tekintetét, és láthatta, ahogy teljesen lefagyva csak állok háttal a szekrénynek támaszkodva, gyűrött kabáttal.

Ez volt az a pillanat, ami egy életre meghatározta a preferenciáimat, és bele sodort a BDSM világába. Mintha beszűkült volna a látóterem, és a világot kizárva csak a tőlem távolodó Edina alakját láttam a tova tűnni. Először életemben éreztem, hogy mi az a szerelem, vágy, ragaszkodás. Egy pillanat alatt kukáztam minden tanult viselkedés mintát, és csak azt tudtam érezni, hogy Edina birtokába kerültem, és jó nekem, és nincs szükségem semmi másra, csak arra, hogy mellette legyek.

Tökéletes volt minden egy darabig. Többé nem futottam más lányok után, nem flörtöltem senkivel. Aztán eljött életem első igazi traumája, mikor is Edina félre hívott, hogy beszélnünk kell valamiről. Elmondat, hogy a szülei elválnak, és vidékre fog költözni, egy távoli városba, és nem lesz lehetősége meglátogatni. Gyerekként ez megugorhatatlan akadály volt, egy kapcsolat vége.

Miután felálltam ebből a traumából, erős fordulatot vett a taktikám. Tudatosan és tudat alatt is azt az érzést kerestem, amit ott a szekrényhez szorítva éreztem. Olyan lányt kerestem, aki birtokol, aki az asztalra csap és elvárja, hogy csak ő létezzen számomra. Aki nem játszmázik, nem tűr, nem sértődősködik. Ez a szűk keresztmetszet annyira leszűkítette az ismerkedési és párkeresési lehetőségeimet, hogy gyakran kilátástalannak éreztem az életet. Rengeteg csalódás ért, és valószínűleg rengeteg rossz élményt okozhattam lányoknak/hölgyeknek, akik nem azt érdemelték volna, ugyanis tudat alatt, ha megismerek valakit és kialakul egy vibrálás, összhang, kötelék... ki akarom váltani belőle azt a reakciót, amikor elkapja a grabancom és megkérdőjelezhetetlen határozottsággal, tényként közli, hogy a tulajdona vagyok, és elvárja, hogy aképp viselkedjek.

Ezt sokan nem képesek tolerálni, és sértetten, vagy csalódottan hagynak faképnél... amiben teljesen igazuk van, és olyankor nem mindennapi módon tudom magam útálni.

A gyermekkori csalódások végét egy vigyázó és gondoskodó úrnő törte meg, aki iránt ugyan nem tápláltam / nem táplálhattam intim érzelmeket. Részint mert nem volt független, részint mert csaknem annyi év választott el tőle, mint amennyi a születéstől. Segítő kézzel és őrző tekintettel vezetett végig az első bár rövid kapcsolatomon, amibe túl sokat gondoltam bele, ami rövid életű volt, ami után hozzá futottam vissza. Ő vezetett a második kapcsolatomba, ami csak pár évig tartott, kihűlt, ellaposodott, eltávolodott. Megint hozzá tértem vissza. Óvva intett a harmadik kapcsolatomtól, de látva, hogy boldog vagyok, hogy bele vesztem, hogy gazdám lett, elengedte a kezem. Ez a kapcsolat 14 évig tartott... viszont ő, aki mindig fogta a kezem, az utolsó találkozásunk után 6 évvel meghalt. Nem voltam mellette. Talán megakadályozhattam volna. Sosem fogom megbocsájtani magamnak. ...és most az intelme betalált. Végül egyedül maradtam.