IV. Vasile Renz rövid és kalandos élete: Virtuális póráz

Virtuális póráz

Késő délután ébredtem fel, üdén és kipihenten. Egyből pattanék ki az ágyból, mert ébredési kómás állpotomban teljesen kiment a fejemből a tegnap este. Az első hirtelen mozdulatra a párnát szorongatva görnyedtem vissza az ágyra a belém hasító fájdalomtól. A hátam és a fenekem állapotára most nem akarok gondolni, de ezt az érzés lehetetlenné teszi. Lady Inez rengetegszer célzott arra, hogy a verés egy hosszútávú tanítási folyamat, mivel hosszan kifejti hatását a fenyítés befejezte után is. Az elkövetkező napokban minden mozdulat, sőt maga az ébren töltött létezés is azt a célt fogja szolgálni, hogy a péntek eseti lecke mélyen és elemi szinten rögzüljön.

Óvatosan kifordultam az ágyból, minimális mozdulatokkal élve elindítottam a kávéfőzőt, és kiléptem a kajüt ajtaján, hogy felébresszen a reggeli... öhm, délutáni szellő. Ahogy körbe tekintettem, a motorom ott parkolt a mólón a hajó előtt, a sisak a hátó fedélzet egyik padján pihent, mellette egy fehér hejlonzacskó bekötve. Oda lépek és feltépem a zacskót. Egy éttermi elviteles doboz van benne. A dobozban nagy adag steak krumpli és két sonkával gombával töltött, csőben sült csirkemell. A dobozon egy Post-it. "Evés! Pihenés! Kenőcs!"

Teljesen biztos, hogy Lady Inez egy szolgálatra áhítozó subbal hozatta el a motort és az ellátmányt. Mindenki jól járt. Ahogy néztem a cetlit, ismét felsejlett benne a gondolat, hogy mennyire rövid és szoros tud lenni egy láthatatlan, anyagtalan, virtuális póráz.

Visszamentem a kabinba, megmelegítettem az ebédet, a cetlit felragasztottam a laptopra. Facebookon csak egy rövid, de öszinte köszönömöt küldtem Ineznek. Pontosan úgy tettem ahogy kívánta. Evés, pihenés, kenőcs. Ez a nap erről szólt.