Óda a múltnak és jelennek

Hangulatzene:

https://music.youtube.com/watch?v=pCCkHfSfhRs

Emlékszel még rá? Már én sem... Csak arra emlékszem, hogy jó volt. A felszabadult vadság felfalt minket. Nem számított senki, nem számított semmi, nem számított a világ, nem számított holnap, csak te és én voltunk. Miénk volt minden.

Azt sem tudom már, hogy keveredtünk oda. Már azt sem tudom, hol voltunk, mit csináltunk vagy miért. Akkor. Ott valahol. Pont azért. Semmi nincs már meg, még az akkori arcod sem tudom felidézni. Mindössze a mosolyod van előttem. Az elmosódott, töredezett részletek között a mindent megtöltő felszabadult mosoly.

Emlékszem, régen emlékeztem. Emlékeztem a miértre. Emlékeztem, hogy miért volt annyira fontos ott, az a pillanat. Már ezt sem tudom. Csak az érzés maradt, hogy mennyire fontos volt. Emlékszem, az életem legfontosabb pillanatának tűnt. Emlékszem, emlékezni akartam rá. Emlékszem, meg akartam örökíteni az örökkévalóságnak és tovább. De miért? Mi volt az a mosoly? Tényleg annyira fontos volt? Nem tudom...

Meddig tudom még felidézni azt a mosolyt? Meddig fogok még emlékezni rád? Rád, amikor még azok voltunk, akik már nem vagyunk.

Szeretem amivé közösen váltunk. Többek, jobbak, erősebbek lettünk. Elkészültünk, de ezzel együtt elkezdett számítani a holnap. A holnap ami elől oly sokáig menekültünk. Menekültünk, akkor még szabadon.

Mikor kezdett el számítani? Azon az estén, ahol szembesültünk a halandóságunkkal? Megijedtünk? Akkor kezdtünk el vele törődni? Vagy már előtte is számított? Mindig ilyenek voltunk, vagy csak menet közben felejtettük el kik vagyunk?

Tudom a válaszaid, te is tudod az enyémet. Némán is értjük egymást. Pontosan tudjuk, hogy ez nem alakulhatott másként. Mindennek megvan az ára, mi megfizettük.

A pillangóid meg imádom. Szépek, ahogy ott libegnek. :)