Mindig eljön...

Tudtam, hogy eljön. Mindig eljön.

Nem azért, mert muszáj neki, hanem mert akarja. Mert a köztünk lévő feszültség már rég túllépett a szavakon. A tekintete, amikor belépett a szobába, már árulkodott: készen áll.

Nem szóltam. Csak ott álltam, háttal az ablaknak, a város fényei mögöttem vibráltak, mint egy színpad díszletei. A csend volt a legjobb szövetségesem. A csendben minden mozdulatnak súlya van.

Lassan közelebb lépett, de én nem mozdultam. Vártam, hogy megálljon. Hogy érezze: itt nem ő diktál. Itt minden pillanat az én szabályaim szerint történik.

– Vedd le a ruhád – mondtam halkan, mégis olyan tónusban, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Nem volt benne kérdés. Csak utasítás. És ő engedelmeskedett. Nem azért, mert félt, hanem mert tudta: ha átadja az irányítást, valami mélyebbhez jut el. Valamihez, amit máshol nem talál meg.

A tekintetünk találkozott. A zsigeri vonzalom tükröződött benne. És az a fajta bizalom, ami ritka, lassan vetkőzött le és mindketten éreztük a vihar előtti csend folytogatását.

Odaléptem hozzá. Csak egy lépés. A távolság elolvadt köztünk. Az ujjam végigsimogatta az arcát finoman, egészen a nyakáig. A mozdulat nem volt gyengéd — inkább figyelmeztető. Hogy most már az én világomban van. És itt minden érintésnek jelentése van.

Láttam benne a feszültséget, a várakozást. Tudta, hogy minden pillanatban döntés születik. És én voltam az, aki döntött.

1. Térdelj le – mondtam halkan, de élesen. Nem volt benne kérdés. Csak parancs.

A hangom nem emelkedett, nem kellett. A tekintély nem a hangerőből fakad, hanem abból, hogy nincs alternatíva.

A szeme egy pillanatra megvillant, mintha mérlegelne. De nem volt kétség. Tudta, hogy ez nem játék. Ez bizalom. Ez átadás. Ez az a pillanat, amikor elengedi az irányítást, és belép az én világomba.

Ahogy lassan térdre ereszkedett, nem a mozdulat volt a lényeg, hanem az, amit jelentett. A csendes engedelmesség. A feszültség, ami nem oldódik, csak mélyül. És én figyeltem. Minden rezdülését. Mert most már az enyém volt — nem birtoklásból, hanem abból a fajta hatalomból, amit csak az kap, akiben megbíznak.

Ösztönösen tette tarkóra mindkét kezét, meztelen lábait szétnyitotta, felkínálva nekem borotvált punciját. Selymes, mint egy tinilány és lüktet, mint egy kiéhezett szűzlány.

A lábammal megsimítom a punciját, szemlecsukva élvezi a mozdulatot. A vágya a cipőmön csillog.

1. Nyisd ki a szemed - Mondom határozottan. Nem engedetem meg, hogy élvezd. Hogy lehetsz ilyen rossz lány? Most meg kell büntesselek!

Lassan körbejártam őt, miközben meztelenül térdelt tarkóra tett kezekkel. Nem siettem. A hatalom nem a sebességben rejlik, hanem abban, hogy minden mozdulatnak célja van. Tudta, hogy figyelem. Hogy minden pillanatban mérlegelek. És ez feszültséget szült. Nem félelmet — hanem várakozást. Vágyat.

Megálltam mögötte. Egyetlen ujjamat a tarkójára helyeztem. Finoman, de határozottan. Nem kellett erő. Csak irány. A testbeszéde beszédesebb volt bármely szónál. Megfeszült, de nem ellenkezett. Tudta, hogy ez nem játék. Ez szabály. Ez rend.

Egy ujjal toltam le a földig. Az izmai feszültek, hogy ne arcra essen, hanem tartani tudja magát.

Láttam a hátizmán, hogy megkönnyebbült, mikor a homloka a földre ért.

1. Ne mozdulj – mondtam halkan, közel hajolva a füléhez. A hangom nem volt kemény, de súlya volt.

Odaléptem az asztalhoz, ahol már előre ki voltak készítve a játékok. Egy anal plugot vettem elő. Kezdésnek tökéletes lesz.

1. emeld meg a feneked - utasítottam

Legyen folytatás?....